Tóth József Füles – Fényképészek arcképcsarnoka

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

Felsőkereskedelmi érettségije után tisztviselőként dolgozott, aztán segéd lett Várkonyi László műtermében. 1945-től rendőrségi fotós, az Orient Képszolgálat riportere, a Dolgozók Világlapja fotográfusa. Később a Magyar Foto, az MTI, a Kereskedelmi Kamara és a Vígszínház munkatársa volt. A fotográfia minden műfajában magas színvonalon alkotott, állandó kísérletező, önmagával és a környező világgal örökké elégedetlen, újító alkotó volt. Önálló, a világot bejárt tárlatainak a száma meghaladja a kétszázat; kötetei, illusztrált kiadványai is megközelítik a hatvanat. Művészportréival, a Bartók művek színpadi megörökítéseivel, útiképeivel, természet- és zsánerfotóival számos jelentős nemzetközi elismerést-díjat nyert. Teljes életművét megvásárolta a magyar állam, s megőrzését a Magyar Fotográfiai Múzeumra bízta.

A World Press Photo kísérőkiállítása idén Tóth József Füles PÉLDA-képeim, portrék magyar fotográfusokról című portréválogatása lett.

1988-ban és 2001-ben is megjelent egy-egy köteted Magyar fényképészek arcképcsarnoka címmel. Az ezekben lévő portrék alkotják a Nemzeti Múzeumban a mostani tárlatod alapját. Hogyan kezdtél kortársakat fotózni?

Az első kötetben harminc, a másodikban plusz ötven. azaz összesen nyolcvan kolléga látható. Gera Mihály fotográfiai szakíró inspirálására készítettem a képeket. 1986-ban – akkor ő volt a Váci utcai, ma már nem létező Fotóművészeti Galériának a vezetője – megnézte a Vigadó Galériában a plakátkiállításomat és legnagyobb meglepetésemre azzal hívott fel, hogy szívesen látna tőlem valamit, ami nem reklám. Már régen érlelődött bennem, hogy azokról a kollégákról, akiket jól ismerek és nálam idősebbek, csinálnék általam elképzelt portrékat. 1987-re elkészültem egy sorozattal, és amikor bemutattam Gerának azt mondtam, hogy szeretnék személyes megjegyzéseket fűzni a fotókhoz. Tetszett neki az ötlet, és persze a kollégák közt is elterjedt, hogy nem szokványos képaláírásokat szánok a fotók mellé. Hemző Karcsi meg is jegyezte, hogy szívesen látná a fotókat, de igazán arra kíváncsi, ami a képek mellé lesz írva. Gera nemcsak megrendezte a portrékiállítást, hanem szerzett pénzt is, és a Fényképtár könyvsorozat harmadik kiadványa lett ebből a harminc arcképből. Eltelt tizenegy év és Mihály megint felhívott. Akkor a Mai Manó Ház művészeti vezetője volt és azt mondta: most volt a tervezés és decemberben lesz a kiállításod. Azt kérdeztem, milyen kiállításom? Hát az arcképcsarnok folytatása, válaszolta. Egykor megígértem neki, hogy folytatom. Nem volt más választásom, jól nekiugrottam a munkának, nem csináltam semmi mást fél évig és elkészítettem plusz ötvenet, de annyira begerjedtem ettől a munkától, hogy ekkor már bekerültek az én kortársaim is. A Manóban csak az ötven új képet állította ki, de a második kötetben mind a nyolcvan portré benne van.

Volt-e ebben a munkában olyan, ami nagyon pozitív volt számodra?

Senki nem állt ellen. Nem játszották meg magukat az alanyok. Mindenki azonnal rendelkezésre állt. Nem volt senki, aki a róla készült képpel szembesülve azt mondta volna, hogy ezt nem. A képaláírásaimat csak utólag látták, de ezzel sem volt probléma. A könyvben mindegyik fotográfus portréja mellett, a szemben lévő oldalon van egy, az adott kolléga általa készített kép. Ezeket is én választottam és ezeket is mind jóváhagyták.

Ezt az anyagot folytatod vagy a nyolcvanéves Füles ezzel a tematikával leállt?

Mivel a portréalanyok közt Török Laci volt a legfiatalabb, én azt mondtam neki: figyelj Laci, te egy választóvíz vagy ebben a klasszikus magyar fotográfiában azzal a Család című képpel, és én azt szeretném, ha te folytatnád ezt a munkát. Azt mondta, jó. De hiába vártam a folytatást, és sajnos, Török Laci már soha nem is tudja elkészíteni azt. Az idő múlt és sajnálom, hogy az utánam következő generációt nem fényképeztem le.

És most?

Nem mondom, hogy nem csábító még mindig a feladat. Nekem az nagyon fontos volt, hogy akiket lefényképeztem, azokat nagyon jól ismertem. Nem arról van szó, hogy kevésbé ismert emberekről ne tudnék portrét készíteni, de a személyes kötődés lényeges számomra. Még nem döntöttem.

Netán valami másik, nagy munkában vagy?

Nem, mostanában az agyamat járatom. Úgy tartják, hogy a csend érleli a magvas gondolatokat. Hát így vagyok én is. Van egy dossziém. Tele van ötletekkel, némelyik túl nagy melóval járna, a másik komplikációkat okozna az életemben, de érzem, hogy csinálni kellene valamit. Még az is lehet, hogy a portrékat folytatom.

A tárlat október 25-ig látható a Magyar Nemzeti Múzeumban. A szubjektív képaláírások mellett a fotográfusok életrajzát Kiscsatári Mariann állította össze.

A World Press Photo kísérőkiállítása idén Tóth József Füles PÉLDA-képeim, portrék magyar fotográfusokról című portréválogatása lett.

1988-ban és 2001-ben is megjelent egy-egy köteted Magyar fényképészek arcképcsarnoka címmel. Az ezekben lévő portrék alkotják a Nemzeti Múzeumban a mostani tárlatod alapját. Hogyan kezdtél kortársakat fotózni?

Az első kötetben harminc, a másodikban plusz ötven. azaz összesen nyolcvan kolléga látható. Gera Mihály fotográfiai szakíró inspirálására készítettem a képeket. 1986-ban – akkor ő volt a Váci utcai, ma már nem létező Fotóművészeti Galériának a vezetője – megnézte a Vigadó Galériában a plakátkiállításomat és legnagyobb meglepetésemre azzal hívott fel, hogy szívesen látna tőlem valamit, ami nem reklám. Már régen érlelődött bennem, hogy azokról a kollégákról, akiket jól ismerek és nálam idősebbek, csinálnék általam elképzelt portrékat. 1987-re elkészültem egy sorozattal, és amikor bemutattam Gerának azt mondtam, hogy szeretnék személyes megjegyzéseket fűzni a fotókhoz. Tetszett neki az ötlet, és persze a kollégák közt is elterjedt, hogy nem szokványos képaláírásokat szánok a fotók mellé. Hemző Karcsi meg is jegyezte, hogy szívesen látná a fotókat, de igazán arra kíváncsi, ami a képek mellé lesz írva. Gera nemcsak megrendezte a portrékiállítást, hanem szerzett pénzt is, és a Fényképtár könyvsorozat harmadik kiadványa lett ebből a harminc arcképből. Eltelt tizenegy év és Mihály megint felhívott. Akkor a Mai Manó Ház művészeti vezetője volt és azt mondta: most volt a tervezés és decemberben lesz a kiállításod. Azt kérdeztem, milyen kiállításom? Hát az arcképcsarnok folytatása, válaszolta. Egykor megígértem neki, hogy folytatom. Nem volt más választásom, jól nekiugrottam a munkának, nem csináltam semmi mást fél évig és elkészítettem plusz ötvenet, de annyira begerjedtem ettől a munkától, hogy ekkor már bekerültek az én kortársaim is. A Manóban csak az ötven új képet állította ki, de a második kötetben mind a nyolcvan portré benne van.

Volt-e ebben a munkában olyan, ami nagyon pozitív volt számodra?

Senki nem állt ellen. Nem játszották meg magukat az alanyok. Mindenki azonnal rendelkezésre állt. Nem volt senki, aki a róla készült képpel szembesülve azt mondta volna, hogy ezt nem. A képaláírásaimat csak utólag látták, de ezzel sem volt probléma. A könyvben mindegyik fotográfus portréja mellett, a szemben lévő oldalon van egy, az adott kolléga általa készített kép. Ezeket is én választottam és ezeket is mind jóváhagyták.

Ezt az anyagot folytatod vagy a nyolcvanéves Füles ezzel a tematikával leállt?

Mivel a portréalanyok közt Török Laci volt a legfiatalabb, én azt mondtam neki: figyelj Laci, te egy választóvíz vagy ebben a klasszikus magyar fotográfiában azzal a Család című képpel, és én azt szeretném, ha te folytatnád ezt a munkát. Azt mondta, jó. De hiába vártam a folytatást, és sajnos, Török Laci már soha nem is tudja elkészíteni azt. Az idő múlt és sajnálom, hogy az utánam következő generációt nem fényképeztem le.

És most?

Nem mondom, hogy nem csábító még mindig a feladat. Nekem az nagyon fontos volt, hogy akiket lefényképeztem, azokat nagyon jól ismertem. Nem arról van szó, hogy kevésbé ismert emberekről ne tudnék portrét készíteni, de a személyes kötődés lényeges számomra. Még nem döntöttem.

Netán valami másik, nagy munkában vagy?

Nem, mostanában az agyamat járatom. Úgy tartják, hogy a csend érleli a magvas gondolatokat. Hát így vagyok én is. Van egy dossziém. Tele van ötletekkel, némelyik túl nagy melóval járna, a másik komplikációkat okozna az életemben, de érzem, hogy csinálni kellene valamit. Még az is lehet, hogy a portrékat folytatom.

A tárlat október 25-ig látható a Magyar Nemzeti Múzeumban. A Tóth József Füles szubjektív képaláírásai mellett a fotográfusok életrajzát Kiscsatári Marianna írta.

 

 

A Szovjetunióban született, édesapja fiatalon meghalt munkatáborban, édesanyjával és testvéreivel 1947-ben költöztek Magyarországra. Érettségi után fényképész szakvizsgát tett, majd 1958 és 1982 között portréfényképész volt a FÉNYSZÖV-nél. Később szabadúszó fotóművész, reklám-, épület és illusztrációs képeket készített. Emellett lírai csendéleteket, barnított-lágyított aktokat, részletgazdag tájképeket fotózott – sokszor kézzel színezve, egyedi installációval. Csendes, kissé borongós hangulatú felvételein szinte soha nem használ nagytotálokat. 1984-től a Sebesvíz Workshop vezetője Eifert Jánossal. Színházi portréinak a gyűjteményét a Nemzeti Színháznak adományozta. Azt nyilatkozta egyszer, hogy „az örökérvényű szépséget” keresi.

Budapesten született. A Madách Gimnázium Bíró Yvette filmklubjában érzett rá a képiség fontosságára. Fényképész szakvizsgát tett, majd művészettörténet- fotográfia szakon végzett. Közel húsz évig a Nők Lapja fotóriportere, rovatvezetője lett, később a Playboy magyarországi kiadásának művészeti igazgatója. Fotográfiái jelentek meg az Esti Hírlapban, a Mai Napban, a Kurírban és a Népszabadságban. A kép és a szó két egymást erősítő gondolat – érzelemközvetítő ereje mindig fontos volt a számára. Tagja lett a magyar fotóközélet minden számottevő szervezetének. Munkássága sokoldalúságát számtalan kötete bizonyítja: kihaló mesterségek, thaiföldi szocio-gondolat élményei, az elmegyógyintézetek szívszorító, ellentmondásos világa, a szerzetesek élete, a rendszerváltás emberi- politikai anomáliái (Esterházy Péter kísérőszövegével) – és sorolhatnánk. Portréi, városképei, zsánerei, színházi, zenei fotói – egyedülálló látásmódját, megkerülhetetlen alkotói pályáját bizonyítják. Balogh Rudolf- és  Fotóriporteri Életműdíjjal ismerték el fotográfusi tevékenységét. Szebeni Műhely néven egy egyedülálló fotográfusi együttgondolkodást talált ki és általa tisztelt kollégáival és valósított meg több, mint öt éve. Egész pályájára jellemző a társult művészetekkel és tudományágakkal való szoros kapcsolat – rendkívül magas technikai kivitelezéssel és igényes témaválasztással. Számos köz- és magángyűjtemény őrzi a fotográfiáit itthon és külföldön egyaránt.

A Szentes környéki tanyavilágban született. Fotográfiával 1951-ben autodidakta módon kezdett foglalkozni, majd a Lapkiadó Vállalathoz került, több képes magazin, könyvkiadó közölte a képeit. Fotográfiai tevékenysége műfaji sokféleséget mutat: portrék, riportfotók, táj- és csendélet képek, aktok. Verseket írt, rajzolt. Művészetéről számos országban jelentek meg írások, neves gyűjtemények őrzik alkotásait. Több mint ötven kiállítása volt a világban, 2004- ben pedig megkapta a Kossuth-díjat. A 20. századi magyar fotográfia megkerülhetetlen és meghatározó alkotója. Alkotói attitűdjét így fogalmazta meg: „Az ember nem akkor fényképez, amikor exponál. Az élmények tömege tombol a fejében és ehhez próbálja megkeresni a kifejezés lehetőségét…”

Kolozsváron született, 1949 óta él Budapesten. Mivel a jogi egyetemről kizárták az 1956-os forradalmi bizottsági tagsága miatt, a Budapesti Fényképész Szövetkezetben helyezkedett el. A fényképész szakvizsgája után harminc évig a Nők Lapja riportere- képszerkesztője, majd művészeti vezetője lett. A hetvenes évek elejétől fényképez néptánc együtteseket, 1967-től pedig Novák Ferenc koreográfus hatására Erdélyben kezdett fotografálni: megörökíti a hagyományos paraszti életforma és kultúra átalakulását. A hetvenes évek végén a World Press Photo zsűrije, majd tanácsadó testületének a tagja volt. 1978-ban kezdett foglalkozni az ingázó munkások életével: tíz évig kísérte végig fényképezőgépével Skarbit András sorsát – 1988- ban Vendégmunkás címmel jelent meg az albuma, több kiállításon itthon és külföldön is bemutatta a fotósorozatot. A Színház című folyóirat szerkesztője volt az 1990-es években, tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 1999-ben ő lett az első Kossuth-díjas fotográfus. Nemzetközi elismertségét jelzi a közel húsz országban megrendezett kiállításainak a sora és számos fotóalbuma. Dokumentarista fotográfus, de soha nem az esemény az elsődlegesesn fontos számára, hanem az abban megjelenő ember.

A Fővárosi Fotó riportosztályánál 1954-ben lett fotós. Később – harminc évig – dolgozott fotóriporterként a Rádióújságnál, a Tükörnél, képszerkesztőként, rovatvezetőként a Magyar Hírlapnál, a Kurírnál és a Blikknél is. 1995-től szabadúszó fotóriporterként tevékenykedett. Oktatott a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskolában és a Kaposvári Egyetemen is. A Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás szellemi atyja, ötletgazdája és harminc éven át – kisebb megszakítással – a kiállítások rendezője volt. Kiemelkedő tehetségét számos hazai és külföldi kiállításon bizonyíthatta. Egyforma érdeklődéssel és biztonsággal mozgott a „kisemberek” világában csakúgy, mint a művészeti életben vagy a politikában. Munkásságát elismerték egyebek mellett Táncsics Mihály-díjjal (2000), Pulitzer- emlékdíjjal (2000), a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével (2008). „Nézz, láss, gondolkodj, majd exponálj. És akkor jó kép születik.” – vallotta.

Gyermekkora egybeesett a második világháborúval, zsidó származása miatt korán megtapasztalta a kirekesztést. Már a Madách Gimnáziumban fotózta a színi előadásokat, ezekből a képekből jelent meg néhány a Szabad Ifjúságban, ahol megismerkedett Bass Tibor fotóriporterrel. A Film Színház Muzsikához került, fotózott filmgyárban, színházban, operában – ezekből a képeiből álltak össze első kiállításai a Fészek Klubban, a Műcsarnokban. Schiffer Pál e képekre építve készített portréfilmet róla, majd ő is csinált egy egyedülálló animációt a bányászok életéről. Fotós és művészettörténeti tanulmányai után a magyar fotográfiai szellemi élet meghatározó, kezdeményező alakja lett: tagja az ún. Nadar Stúdiónak, a Fotóművészek Szövetségének, alapítója a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának. Életműve rendkívül sokoldalú: színház, balett, cigánysors, bányászélet, zsidó kötődés, város – táj, filozófiai – irodalmi érzés – emlékek. Számos tárlat, album, négy egyetem oktatási státusza, tucatnyi sajtóorgánum szerkesztése, a fotós közélet évtizedeken keresztül meghatározó tevékenysége kötődik a nevéhez. 2010 óta Kossuth-díjas fotográfus. A XX. század megkerülhetetlen alkotója, albumai nem hiányozhatnak a fotográfiát kicsit is komolyan vevők polcáról.

1958-ban felvették a Fényképész Kisipari Szövetkezetbe; miután végzett, mint fotoriporter, a legkülönbözőbb feladatokat kapott: műszaki fotók, portrék, események dokumentálását. 1955 és 1968 között röplabdázott a Vasas, majd az Újpesti Dózsa csapatában. Harminchatszor volt válogatott játékos. Innen eredeztethető a sportfotózás felé fordulása. A Képes Sport című hetilap fotóriportere, később rovatvezetője lett. A lap megszűnése után a Nemzeti Sport fotóriportere volt. Számos díjat nyert képeivel: többszörös Ezüstgerely- díjas, MOB, MUOSZ- és Sajtófotó nyertes, s 1973-ban a World Press Photo sport fotósorozat kategóriának díját kapta a Müncheni Olimpián hat kockából álló sorozatával. 2018 őszén a Magyar Sport Házában került megrendezésre az eddigi leggazdagabb életmű kiállítása. A „pillanat varázslójának” tartották pályatársai. Így vallott magáról: „az én fotóim arról voltak híresek, hogy a sportolók harapják rajtuk a levegőt…”

Középiskolás korában határozta el, hogy fotóriporter lesz. Kezdetben a Családi Lapnál dolgozott, majd 1963-ban került a Film Színház Muzsika című képes hetilaphoz, itt fotografált a magazin 1990-es megszűnéséig. Munkásságának a fókuszában a színházi élet, a művészvilág állt, de érdeklődése kiterjedt szociográfiai témákra is. Hosszú ideig dolgozott együtt Gách Marianne-nal, aki szavakkal, ő pedig a fényképezőgépével faggatta az interjúalanyt. Számtalan díjat nyert a Sajtófotó pályázatokon, 2001-ben pedig Balogh Rudolf-díjjal ismerték el a munkásságát. A világon elsőként fotózta meg saját gyermeke születését.

Képzőművészeti gimnáziumban érettségizett, majd üzemmérnöki képzettséget szerzett. Fivére disszidálása miatt nem vették fel a Műszaki Egyetemre, 18 éves kora óta fényképez. Kezdetben a Savaria Filmstúdiónál volt operatőr, de Schwanner Endre hatására tanulta meg a fotográfia sok-sok rejtelmét. Később, az 1960-as évek második felétől koncerteket fotózott, így lett Koncz Zsuzsa szinte kizárólagos fotográfusa. Elsősorban portré- és aktfotós, de minden műfajban kipróbálta magát. Szabadúszóként dolgozott az Ez a Divat magazinnak, készített számos reklámfotót. Komoly szakmai- társadalmi életet él: a Magyar Fotóművészek Szövetségében (MFSZ) és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületében (MAOE). 2019-ben Módos Gábor 80 év címmel életmű kiállítása volt a szombathelyi AGORA- központban, melyet Tóth József (Füles) nyitott meg. Színes reklám- és aktfotóival tette magát ismertté.

A Balaton partján, földműves szülők gyermekeként nőtt föl. Tizenkét évesen jó bizonyítványáért kért egy fényképezőgépet, azóta fotózik. Fényképésznek tanult, dolgozott a Filmlaboratóriumi Vállalatnál, a FŐFOTÓ-nál; 1982 óta szabadfoglalkozású. A fotográfia több műfajában alkot professzionális, egyedi módon: divatfotói éppoly egyéni megoldásúak, mint emberábrázoló kreatív felvételei vagy szociofotói. Képei konvenciómentesek, felszabadultak, nem nélkülözik a finomságot és a humort sem. Tankönyvet is írt fotóamatőrök számára; élménydús, utánozhatatlan előadásaiból sokan okulnak-tanulnak. Kiállításai, albumai folyton azt a varázslatot adják, amit páratlan „fénylátása”, karizmatikus, bölcs, gyönyörű lénye és alkotásai sugallnak.

Szegeden végezte el a Tanítóképző Főiskolát, majd 1965-ben a MUOSZ újságíró iskoláját. Tíz évig az MTI országjáró tudósítója, később szerkesztője volt Szabadúszóként 1990-től a vizuális antropológiai kutatásaihoz gyűjt anyagot: Tizennyolc népnél volt „hátizsákos” tanulmányúton. néprajzkutató és fotóművész – saját definíciójával: etnofotográfus. Műveit a tudomány és a művészet eszközeinek egyenértékű alkalmazása jellemzi. Főbb témái: a magyar Alföld, pásztorkodás és halászat; az eurázsiai sztyeppeövezet nomádjai; a finnugor nyelvrokonok és a Balkán népek tradicionális hagyományai. Több száz tudományos ismeretterjesztő – népszerűsítő publikációja látott napvilágot, számos egyetemi és más előadást tartott. Néprajzi fotóinak száma jóval meghaladja a 300.000-et. Szakszerűen archiválva és adatolva Kossuth- és Balogh Rudolf díjas fotográfus.

Középiskolai érettségit tett Esztergomban, majd közgazdász diplomát szerzett. Dolgozott a Kohó- és Gépipari Minisztériumban, a Dunai Hajógyárban, a Népművelési Minisztériumban, amely megszűnése utáni végkielégítéséből fotós felszerelést vásárolt. Főfoglalkozású fotós lett. Építészeti, képzőművészeti, régészeti felvételei több, mint 25 Corvina kiadványban szerepeltek, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat számos kiadványát illusztrálta. A Magyar Nemzeti Múzeum Kincsek sorozatát szintén az ő képei teszik élvezetessé. Hosszú ideig foglalkozott a Kárpát-medence magyar történelmi emlékhelyeinek archív megörökítésével. 1986-tól kizárólag színes képeket készített és publikált.

Budapesten született, mégis erdész, vagy mezőgazdász szeretett volna lenni. Imádta a természetet, a lovakat. Két albuma is bizonyítja ezt. A Hunnia Filmstúdióba került, ahol meghatározó fotósokkal ismerkedett meg: Inkey Tiborral, Ráth Károllyal. Az Athenaeum nyomdában jelentős mesterekre lelt, Escher Károly, Bencze Pál nagy hatással voltak fotográfusi szemléletmódjára. 1952-től a Honvéd SE sportfotósa lett, a műfaj hazai megújításának egyike: a sport fotózásához csalhatatlan ritmusérzék és átlagon felüli szakmai tudás kell a sportág tökéletes ismerete mellett. A Képes Sport vezető fotóriportere volt jó tíz évig, majd a Külügyminisztérium által kiadott többnyelvű Magyar Szemle riportere, később képszerkesztőjeként hozott létre egy műhelyt a kor legtehetségesebb fotósainak. A fővárost rajongva szerette., megörökítette a hétköznapokat, a finom rezdüléseket, a város és lakóinak sokféle arcát, kedvét, hangulatát, színét. Feleségével, Lajos Marival a magyar gasztronómiai fotózás megújításaként közel negyven kötetet adtak ki. Kollégái, barátai, tisztelői, szakmai „hívei” szerint megkerülhetetlen, példaértékű életművet hagyott ránk.

Érettségi után a Magyar Fotó Állami Vállalathoz került, főként mezőgazdasági riportok készítése volt a feladata. Később a Képes Sportnál – egyedüli nőként! – és 1977-ig az MTI belpolitikai rovatánál volt fotóriporter. A zenei, az irodalmi és képzőművészeti élet területén fotózott a legaktívabban. Kiváló portréfotói a múlt kultúrájának rögzítése, megörökítése sajátos stílussal párosulva adnak történeti értéket számunkra. Sajátos munkamódszere volt, kiválasztott modelljeivel megismerkedett, s így a személyiségüket fotózta. Így vallott erről: „Nekem minden arc érdekes. Sohasem rohantam, amikor fényképeztem. Hosszasan beszélgettem az emberekkel, akár a piaci árusokkal, mielőtt elkezdtem fényképezni őket. Tudni akartam az élettörténetüket.”

Budapesten, a százados úton született, munkáscsaládban. A Filmlaboratórium Vállalatnál helyezkedett el operatőr nagybátyja – Török Vidor – segítségével. 1972-ben Család című képével vonult a magyar és nemzetközi ismertségbe. A World Press Photo Aranyszem. díjasa lett. Az Idegenforgalmi Propaganda Vállalat fotóriportere, képszerkesztője lett, közben aktívan részt vett a Magyar Fotóművészek Szövetségének és a Dunakanyar Fotóklub tevékenységében. 1991-ben Salföldön létrehozta a Pajta Galériát, ahol kiállításokat, workshopokat szervezett – a magyar fotográfiai élet fontos szereplője volt. Jelentős kiállításai voltak világszerte, számos albuma jelent meg a kék tónus, a hosszú expozíciós idővel készített, bemozdult, ironikus környezetbe helyezett női aktjain kevés alkalommal a stilizált homogén háttérrel dolgozik. Műveit New Yorktól Budapestig jelentős gyűjtemények őrzik. Kincses Károly írja Török László Alkotói attitűdjéről: „Spekulál, gondolkodik, rendez, tervez, s képei csak azután születnek ”.

Középiskolás kora óta fényképez. Kezdetben Képes Újságnál, majd a Tükörnél dolgozott fotóriporterként. 1972-től 1989-ig az Új Tükör főmunkatársa. 1991- től szabadfoglalkozású. Közben szociológiát hallgatott Budapesten, majd létrehozta a Herald Kiadót, amelynek máig a művészeti vezetője. Több száz riportját a világ vezető sajtóorgánumai közölték, majd 1988-tól World Press Photo (WPP) nemzetközi zsűrijének és Tanácsadó Testületénnek a tagja. Harminc éve rendezi a magyarországi WPP kiállításokat, immár három éve a Nemzeti Múzeumban. 1996-tól több mint két évtizedig az USA-ban élt, alkotott és könyvtervezést tanult. Munkásságát elismerték Balázs Béla-díjjal (1984), World Press Photo-díjjal (1991), Pulitzer Emlékdíjjal (1997). Tízenként fotóalbum szerzője (pl.: Búcsú a cigányteleptől, Parlament, Budapest, New York stb.) , számos kiállítását ismerhették meg a világ különböző városában. Folyamatosan oktat számos hazai és külföldi egyetemen. ”Fotográfiai munkásságának jellemző vonása, hogy az egyes riportképeit hasonló műgonddal készíti el, mint nagyobb ívű, nem ritkán sokáig érlelt és kivitelezett képsorait vagy könyveit.”-írta róla Markovics Ferenc.

Gyorsított hadiérettségi után az első világháborúban légvédelmi tüzér volt. 1925-ben szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomát, egy évvel később doktori címet. Mivel nem tudott elhelyezkedni, fényképész mesterlevelet szerzett, s ezután megbízták a fényképész szakoktatás megszervezésével. Különféle középfokú intézményben oktatta a fotografálást, s ehhez több mint harminc tankönyvet is írt. Cikkei a kor valamennyi számottevő szaklapjában megjelentek. A második világháborúban felszerelésének, képeinek legnagyobb része elpusztult. Ezután már keveset fényképezett, főként a tanítással a fotográfiai közélettel foglalkozott: ötvenhárom éven keresztül a korszak minden fotósa valamilyen módon a tanítványának számított.

Szatmárnémetiben született, Debrecenben érettségizett. Budapesten tanult hangmérnöknek. Már tizenöt évesen cikkei jelentek meg a Pajtás újságban, a Magyar Ifjúságban. Az Ifjúsági Magazinnál helyezkedett el, közben elvégezte a MUOSZ Újságíró Iskola fotóriporteri szakát Keleti Éva és Féner Tamás tanítványaként. Diplomamunkáját az aszódi Nevelőintézetben élő fiatalok életéről készítette – helyben, némi politikai nehézség után be is mutatták a kiállítását. Később börtönökben élt, hogy hiteles riportot készítsen a rabok életéről, többek között a talpig tetovált Pillangó (Deák Ferenc) sorsáról – nagy sikert aratott itthon és külföldön is egyedülálló riportjával. 1990-től Hamburgban fotografált a Stern Magazinnak és más lapoknak. Évekig dolgozott mentősökkel, akik életekért küzdöttek. Méltatlanul kevés album őrzi pályája egyedi értékeit, néhány díjjal azonban – WHO- nagydíj és a Nagyar Fotóművészek Szövetségének életműdíjával és a Fotóriporteri Életműdíjjal méltán tisztelték meg. A társadalmi lét perifériájára szorult riportalanyait szociografikus pontossággal és empátiával örökítette meg; felvételei jóval túlmutatnak az egyszerű dokumentáláson: élettörténetek jelennek meg a riportokban, képekkel, vágyakkal, ösztönökkel, távlattalansággal.

 

Share.

About Author

András Bánkuti