Oltai Kata művészettörténész a fotográfusnőkről

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

 Oltai Kata művészettörténész, kurátor.

A Digitális Fotó Magazin november-decemberi számában ínterjút közlünk Oltai Katával. Itt az interjú folytatását   olvashatják.

Te meg tudod mondani, hogy nő vagy férfi készített egy fotót?

Úgy gondolom, hogy van olyan tematikai érzékenység, amely a nőkre jellemző és egyáltalán nem vagy nagyon kevéssé férfiakra. De mégis fontosabb azt válaszolnom, hogy nem, ez fals „szakértői” szem, ilyen nem létezik. Pont ezeket kell lebontani, és ezért szeretném hangsúlyozni, hogy az intézmények szerepe milyen fontos abban, hogy értelmezési kereteket nyújtsanak. Sajnálom, hogy ebben most mi nagyon lemaradunk itthon, mert bizonyos témák, szempontok egyáltalán nem merülhetnek fel úgy, ahogy kellene, vagy ahogy mondjuk a nemzetközi térben, akár a szűk régiónkban felmerülnek. Erősen meghatározott politikai klíma alatt működnek az intézményeink, ahol már az öncenzúra is masszívan jelen van. Azok a fogalmak, amelyeket igyekeznek kiirtani az oktatásból, a közbeszédből, hiányoznak a kutatásokból és a kiállítási koncepciókból is. Elkeserítő, hogy milyen szűkre szabott pályát kínálnak nőknek, és egyébként a férfiaknak is, hogy miket társítunk a nőiességhez vagy a férfiassághoz, hogyan hiányoznak ezeknek az alternatívái az intézményekből. Nekem intellektuálisan sok minden hiányzik, amire itthon nem találok példát. A fotósoktatás is kilencven százalékban férfiakból áll, tehát eleve kiszűrődik egy sor téma, látom. És sajnos ezek egymást gerjesztő folyamatok. Ha nincs helye valaminek egy olyan szintű közegben, mint a miénk, ha a művész sincsen megszólítva, akkor nincs az a fajta támogató közreműködés, amely minden szakmát jellemez. A gondolkodás, az alkotás, a kritika, a visszacsatolás, a vásárlás mind egymást erősítő folyamat, és egészségesen folytonos kooperációban tudnak csak működni.

Kiprovokálja a hatalom, hogy ellene alkossanak?

Ebben hinni szeretnék, de sajnos nincsen így. Öt éve vezetek egy nonprofit projektgalériát FERi néven. És egyre több nonprofit és artist-run hely van, ami remek, de ez nem alternatívája az intézményi kánonképzésnek. Szerintem sok szempontból le vagyunk maradva, a kilencvenes években tömegével születtek erősebb munkák, mint ma, pedig most is extrém helyzetben vagyunk, és két kézzel dobálja ránk a közélet vagy a társadalmi jelenünk azt, hogy mi mindenről lehetne vagy kellene beszélnie a kortárs művészetnek.

Mit hiányolsz?

Erős, konzekvens hangokat például a női szempontok mozgatására. Múltkor gondolkoztam el azon, hogy találok-e hasonlót két nemzetközi sorozathoz, amelyeket nagyon szeretek. Charlie Engman az édesanyjával dolgozik régóta, most jelent meg egy könyvük, a Mom (https://www.mapltd.com/artist/charlieengman/momseries/1/), illetve Tierney Gearon sorozata, amelyben demens édesanyja és saját gyerekei között keresi saját anyaságát-gyermekségét. Ilyen intim, az anya-gyermek kapcsolatot vizsgáló sorozatot itthon nem ismerek (https://www.tierneygearon.com/exhibitions/the-mother-project/the-mother-project-gallery/).

Attól, hogy a művészettörténeti, intézményi támogatás hiányzik, a fotósok még készíthetnének ilyen képeket.

Jó lenne, de nem ezt tapasztalom. Amellett, hogy ezek a hagyományos kánonképző helyek mit engednek és mit nem engednek át, most annyira felgyorsult láthatósági verseny is van, amit nehéz kitartással bírni. Ha valaki egy-két év alatt nem produkál annyi művet, hogy látható legyen a kortárs szférában, de legalább a közösségi médiában – nagyon sok ilyen művésszel beszélek –, eszméletlen önértékelési válságba kerül. Arra viszont nem tudom a választ, hogy bizonyos témákra, és nem kevés ilyen van, miért nem születnek megoldások.

Rendeztél feminista kiállítást?

Eleve az öt éve nyitott projektgaléria a feminista kritika szellemi ernyője alatt működik. De máshol is rendeztem tárlatot ebben a felfogásban, például 2015-ben Komfort – Női testpolitikák címen a Ferencvárosi Pincegalériában (est.hu/cikk/116107/komfort_noi_testpolitikak). A CEU gendertanszékének felkérésére szintén egy feminista és a genderszempontokat tudatosan használó kiállítást csináltam, Charismatic Ordinariness volt a címe (gender.ceu.edu/events/2018-05-03/charismatic-ordinariness-exhibition). Ilyen volt a Golden Boundaries 2017–18-ban a Capa Központban, ami a kamaszkor társadalmi megítéléséről szólt, de egy sor olyan témát is be lehetett hozni, hogy mi az elvárás a fiatal férfiak és nők vonatkozásában (https://capacenter.hu/?s=Golden+Boundaries).

Van-e jellemzően női ága a fényképezésnek?

Megfordítanám, egy kutatás nyomán el tudom mondani, hogy mi jellemzően a férfiága a fotózásnak. Egy tavaly felmérés szerint 2013 és 2019 között 86–94%-ban foglalkoztattak férfi fotográfusokat a divatmagazinoknál. Ugyanígy a nagy ügynökségek, hírügynökségek és lapok kötelékeiben is sokkal több a férfi. Pedig éppen a divat- és magazinvilágban lenne érdekes, hogy a saját testtel való foglalkozás micsoda különbséget rejt a nők és a férfiak közt. Arra a fajta merészségre, amellyel saját magunk esetlenségét, a formák tökéletlenségét felvállaljuk, sokkal kevesebb példa akad a férfiak körében, és sokkal jellemzőbb a nők önvizsgálata. Például arra gondolok, amit Kodolányi Sebestyén csinált anno saját aktjaival, nem tudnánk sok hasonlót mondani. Egyáltalán ez a fajta önreflexió, a nem heroikus test felmutatása, az önkritika, a dilemmázás vagy mondjuk az apaszerep tételezése, mondjuk úgy, nem igazán jellemző a kortárs hazai fotóban. Nem gondolom, hogy van férfi- és női ága ennek a szakmának, de abban biztos vagyok, hogy másfajta érzékenységek vannak, és ezek nem a biológiai nemeken múlnak.

Oltai Kata, FERi nevű galériájában. VIII. kerületben. Bánkuti András felvételei

 

Share.

About Author

András Bánkuti