facebook
instagram
hírlevél feliratkozás
SZERZŐ: HAJDÚ ÉVA
A természetet és a marginalizált közösségeket bemutató, fekete-fehér fotóiról ismert fotográfus 81 éves korában bekövetkezett halálát az a feleségével közösen alapított Instituto Terra nevű nonprofit szervezet jelentette be, amelynek keretein belül élete utolsó évtizedének nagy részét azzal töltötték, hogy a lakóhelyük körüli erdőt újratelepítsék: „Sebastiao sokkal több volt, mint korunk egyik legnagyobb fotósa… Objektívje a világot és annak ellentmondásait tárta fel, élete pedig a változtatásba vetett hit és munka erejét.”
Sebastiao Salgado nevét az Amazonas torkolatánál lévő Serra Pelada aranybányában készített képei tették világhírűvé. Fotózni 1970-ben kezdett Párizsban, miután feleségével 1969-ben, a közel két évtizedig tartó katonai diktatúra kezdetéhez közeledve elhagyta Brazíliát. Közgazdász végzettsége ellenére 1973-ban már teljes munkaidőben a fotózásnak szentelte életét. Néhány évig franciaországi fotóügynökségeknél dolgozott, majd csatlakozott a Magnumhoz. A 80-as évek elején ajánlotta az ügynökségnek, hogy csinálna egy sorozatot a kétkezi munkásokról, 42 különböző történetet fényképezne a fizikai munkáról szerte a világon. Ennek az ambiciózus tervnek az első esszéje volt a brazil aranybányáról szóló sorozat. Nem ő volt az első, aki fotókat készített ebben a bányában, de ő volt az egyetlen, aki időt és energiát szánt arra, hogy megismerje az elképesztő munkakörülményeket és megértse a rozoga falétrákon egyensúlyozó munkások motivációját, a mindent elsöprő vágyat a meggazdagodásra. Négy hétig élt és dolgozott a sáros embertömeg közepette, és az itt készült fotók megrajzolták minden további nagy munkájának jellemzőit, a nézőpontok változatos variálását: a tájképszerű távoli, összefoglaló fotók, a közeli portrék, a részeteket bemutató leíró felvételek, az úgynevezett döntő pillanatot megörökítő képek, az általános nézet és a csendes elmélkedés érzékeny fotói mind megtalálhatók benne. „Romantikus, elbeszélő mű volt, amely a közvetlenségével megragadott, de egy cseppnyi szentimentalizmus sem volt benne. Megdöbbentő volt, epikus költemény fotográfiai formában” – írta róla Neil Burgess, az ügynökség munkatársa, aki 1987-ben eladta az anyagot a londoni The Sunday Timesnak, ahonnan az elindult alkotójával együtt a világhír felé.
Ilyen elmélyült, a lényeg megértéséhez és képpé formálásához végtelen türelemmel közelítő módon fotografálta többi munkásokról szóló Workers sorozatát, majd az Exodus vagy Migration néven ismert esszéit is. Az ez utóbbiból készült kiállítás Budapesten, a Ludwig Múzeumban is látható volt, 2004-ben. A világ népeinek kisebb-nagyobb vándorlásait mutatta be, nehezen felejthető olyan képeken keresztül, mint amelyik egy zsúfolt, migránsokkal és menedékkérőkkel teli hajót ábrázolt, amely a Földközi-tengeren kelt át. Vagy azon a másik felvételen át, ahol a zaire-i menekültek vödröket és kancsókat egyensúlyoztak a fejük fölött, miközben vizet kerestek a táborukba. A fotósnak kamerája engedélyt ad arra, hogy közelebb menjen az eseményekhez, mint mi. Nagyon gyakran látunk olyan fényképeket, amelyeken, ha ott lettünk volna, a legtöbben félrenéztünk volna – a gyászoló anya, a katasztrófa, egy erőszakos cselekmény miatt. Salgadót mélyen lenyűgözték az emberek, a túlélésre irányuló törekvések, és ő nem fordult el. Újra és újra megnézte, mintákba rendezte az látottakat, majd kiemelte és elénk tárta az általa megsejtett jelentést, a történetet, amelyet közvetíteni akart. Képeire jellemző a mélység és a textúra, minden egyes fekete-fehér képkocka a feszültség többrétegű világát érzékelteti.
Esztétikailag gyönyörűek, tartalmukban azonban megrázóak ezek a felvételek. Kiállításain egyre többször használt szokatlanul nagyméretűre nagyított fotókat, ahol igen erős hatást értek el ezek a képek. Persze voltak kritikusok, aki azzal vádolták Salgadót pályafutása során, hogy a szegénységet bűvöli, egyesek a „nyomor esztétikájának” nevezték a stílusát. Erre egy interjúban, amit a The Guardiannek adott 2024-ben így reagált: „Miért kellene a szegény világnak csúnyábbnak lennie, mint a gazdag világnak? A fény itt is ugyanolyan, mint ott. A méltóság itt is ugyanolyan, mint ott”.
Salgado harmadik nagy munkája a Genesis címet viseli. Az ebből a projektből készült kiállítás egy nyolc évig tartó világméretű kutatás összefoglalója, és több mint 200 látványos fekete-fehér fotót vonultat fel a vadon élő állatokról, tájakról, tengeri tájakról és őslakosokról – felhívva a közvélemény figyelmét a környezetvédelem és az éghajlatváltozás sürgető kérdéseire. Ezt a tárlatot 2017-ben mutatta be a Műcsarnok, sajnos ugyanúgy a fotográfus személyes jelenléte nélkül, akárcsak az első kiállítást a Ludwigban. Salgado utolsó, hétéven keresztül fényképezett műve szülőföldjéről, Amazóniáról szól, ahova visszaköltözött.
Szerint a földi paradicsom az Amazonas-erdőben található. A régiót sújtó tüzek, a mezőgazdaság és az élőhelyek pusztulása ellenére sok minden még érintetlen, amit meg kell őrizni. Ő a régió szépségét szerette volna a középpontba állítani, hosszabb időt töltött egy tucatnyi őslakos törzsnél, ahol szemtanúja volt annak, hogy az emberek békében élnek a bolygóval. Mindezt meg kell védenünk, mondta.
Aki a világhálón és a könyvekben fellelhető Salgado-fotókon túl is kíváncsi a most elhunyt fotóművészre, az nézze meg egyik fia, Juliano Ribeiro Salgado és a német filmrendezővel, Wim Wenders 2014-ben forgatott közös dokumentumfilmjét Salgado életéről, címe: A Föld sója.