Meghalt Jerger Krisztina művészettörténész

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

Szeptemberben lett volna 72 éves, ám hiába e tisztesnek mondott életkor, közeli barátjaként állíthatom, élete virágjában ragadta el a gyors lefolyású, súlyos betegség. Energikus volt, vidám, tele tervekkel és életigenléssel. Barátait, kedves ismerőseit felsorolni olyan lenne, mintha valaki a magyar művészvilág, a budapesti értelmiség körében tartana névsorolvasást.

Fotó: Bánkuti András

A Varsói Tudományegyetemen végezte el a művészettörténet szakot, hazatérte után, 1976-tól 2005-ig a Műcsarnok munkatársa, 1999 és 2001 között igazgatóhelyettese volt. 2005 és 2010 között a Varsói Magyar Kulturális Intézetben töltötte be ugyanezt a posztot, majd itthon még nyugdíjazásáig dolgozott a Műcsarnokban. Itteni munkája mellett már a korai években is rendezett tárlatot társintézményekben, ahogyan Mélykuti Ilonának elmondta egy nagyinterjúban, nincsen olyan budapesti múzeum, ahol ne lett volna kiállítása. London, Párizs, Washington, Bécs, Varsó, Tokió – csupán néhány város, amelyekben szintén megfordult a munkája révén. Munkásságáért Jerger Krisztina 1981-ben és 1985-ben Nívódíjat, 1993-ban Ferenczy Noémi-díjat kapott. A lengyel-magyar művészeti kapcsolatok építéséért 2015-ben a Lengyel Köztársaságért Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.

Tevékenysége mindig egyféle kiállás, állásfoglalás volt művészekért, művekért, ötletekért, irányzatokért. „Én mindig ügyeket szolgáltam! Szerencsés vagyok, hogy ezt a szakmát választottam. Küzdenem kellett a művészettörténetért, de megkaptam érte a jutalmamat!” – állította.

Nagy barátja volt a kortárs fotográfiának, becsülte a fényképet, finom érzékkel ismerte fel a kvalitást a fotóban, s meg akarta érteni a fotógráfus szándékát, képi világát, hogy kurátorként és rendezőként is együttműködve vele, a lehető legélvezetesebb, legértőbb módon segítse a látogatót eligazodni ebben a világban. „Ha az ember valamit nem ért, attól ösztönösen bizonytalan, majd feszült, végül dühös és agresszív lesz. A néző, segítség nélkül, elveszettsége miatt sok esetben hiányérzettel megy haza. A kiállításrendezés elsődleges feladata tehát a segítségnyújtás, ami egy láthatatlan térkép felrajzolásával, a művek értelmezésével a befogadás nehéz munkáját könnyíti meg – mondta egy interjúban. – Olyan kiállításrendező vagyok, aki a műteremben tájékozódik. Tudni kell azt is, hogy a művész a kiállításra készülve érzelmileg teljesen kitárulkozik, levetkőzik a világ előtt, ezért végtelenül sebezhető. A kiállításrendező a szövetségese kell legyen ebben az érzékeny, kiszolgáltatott helyzetben. Persze minden művész más személyiség, tehát mindenki más segítséget igényel. Ezért szoktam tréfásan terápiás nővérnek hívni magam.”

Fotó: Vogt Gergely

A pálya elején, 1977 októberében Molnár Edit fotóművész kiállítása, majd a következő évben Századmásodpercek címmel Ács Irén tárlata volt a belépője a fotók területére, majd jött 1981-ben a nagy összefoglaló, fotótörténeti kiállítás, a Tény-kép, A magyar fotográfia története 1840–1981 címmel, s ettől kezdve a Műcsarnokban, majd hamarosan azon kívül is, sok fotográfus boldog volt, ha Krisztinával dolgozhatott. Lapunk főszerkesztője is megtiszteltetésnek érezte, hogy utolsó két tárlatát Jerger Krisztinával építhette fel Budapesten, a Fészek Művészklubban és Révfülöpön.

Mindkét hely fontos volt Jergernek. Révfülöp mintegy tíz éve második otthona volt, lankadatlan szorgalommal javítgatta, tette mind komfortosabbá nyaralóját, tavaly hatalmas teraszt épített elé, mert a sok barátnak kellett a hely, ahogyan ő mondta, „kell a nagy kerekasztal, hogy mindenki ideférjen”. Korniss Péter és Féner Tamás fotóművésznek csaknem minden kiállítását ő rendezte, az ő szavaikkal búcsúzunk:

„2019-ben, kolozsvári kiállításom rendezése volt vele az utolsó közös munkám. Álomút volt, a tárlat után elvittem őt a székiek közé, s persze itt is úgy megszerette őt mindenki, hogy karácsonyra ajándékot, egy széles karimájú, széki szalmakalapot küldtek neki. Itt próbálgatta a tükör előtt boldogan. Sok emlékem van róla, úgy hívtam őt, hogy a „Kiállításaim Anyja”, s így is írt nekem rövid telefonüzenetet, amikor pár hete kórházba került: „Kiállításaid anyja nagy bajban van”. Beleremegett a térdem olvasásakor, mert tudtam, hogy Krisztina nem panaszkodós természet. Nagyon őszinte ember volt, mindig elmondta a véleményét, de soha nem akart bántani. Meghallgatta a másik felet is, több, mint harminc éve voltunk barátok. Ajándék volt az élettől, hogy vele dolgozhattam.” Korniss Péter

Fotó: Féner Tamás

“Tavaly, a Fészek Klubban rendezett a születésnapomra kiállítást nekem utoljára. Az ő ötlete volt, s én hálás voltam érte. A kiállításokért felelős művészeti vezető lett a Fészekben, örült ennek a lehetőségnek. Úgy érezte, hogy itt most alkalma van a saját ízlése és értékrendje szerint dolgozni, nem kell már a nagy intézmények igényeit figyelembe vennie. A Fészek lett volna a jutalomjáték, de ebből már csak szűk két év adatott meg neki. Tipikus pesti csaj volt, két rövid lengyel kitérőt kivéve a Klauzál téren élte életét, de lelke mélyén élt a lengyel hazafi. Édesanyja révén félig lengyel volt, s számára szent dolog volt Lengyelország. Egyszer elvitt megmutatni az ő Varsóját. Órákig bolyongtunk a kis utcák közt, apró üzletekbe nyitott be velem, mindenhol ismerték, mosollyal fogadták. Fantasztikusan tudott a művészekkel bánni, lecsillapítani, kiegyenlíteni az alkotók sokszor korlátot nem ismerő egoját. Szívvel-lélekkel tudott a legkorszerűbb művészi tendenciákhoz csatlakozni, ugyanakkor gond nélkül befogadta a konzervatív irányzatokat is azért, mert becsülte a minőséget. Kerülte a kompromisszumot, ahogy keményen kiállt politikai elvei mellett is. Sok tárlatot rendezett kevéssé jelentékeny termekben kispénzért vagy ingyen, mert szerette a művészeket, szerette a munkáját – és a látogatókat. A magyar művészvilág megérzi majd hiányát.” Féner Tamás

Hajdú Éva

Share.

About Author

Szita Péter