Meghalt Habik Csaba fotóriporter

Hosszan tartó betegség után, 63 éves korában meghalt Habik Csaba, Balogh Rudolf-díjas fotográfus. Amatőrként kezdett fényképezni, profi pályafutása a Lapkiadó Vállalatnál indult, előbb laboráns volt, majd 1982-ben, a Magyar Hírlap akkor indult Képes Mellékletéhez került fotóriporternek. Maradt az anyalapnál, amikor az fényképeket közlő napilappá változott, később a fotórovat vezetője lett, majd főmunkatárs. Rovatvezetése idején kapott rovata Pulitzer-emlékdíjat. Habik Csaba munkásságát 2003-ban Balogh Rudolf-díjjal ismerték el. 2004-től, évekig a Szabad Föld fotórovatvezetője volt.

Több nemzetközi és magyar fotópályázaton nyert díjat. Rendkívül nagy archívumot hozott létre fotográfiával foglalkozó cikkekből, tárgyakból, aprólékos pontossággal dokumentálta pályatársai karrierjét. Ezt az anyagot és több száz saját felvételét a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, míg sportfotóit a Sport Múzeumnak adta. Jelentős fotográfiai könyvgyűjteményének másodpéldányait a Rochesterben működő George Eastman House kapta meg tőle ingyen, évekkel ezelőtt.
Habik Csaba jelentős szerepet vállalt a fiatal fotográfusok képzésében. Sok tehetséges fiatalnak a pályája indult a keze alatt. Ő volt az egyik kitalálója a Magyar Sajtófotó Pályázat egyik különdíjának, a legjobb hírképért járó Escher Károly-díjnak.

Fotóihoz fűzött képaláírásaiban – 2002-ben készítette őket a Fotóriporter című folyóirat kérésére – benne van minden Habik habitusából, sokszor nehéz természetéből, s abból a precizitásból, türelemből, profizmusból, ami példaként állhat minden fotós előtt.

Gyengébb nem?
Budapest, Nemzeti Sportcsarnok, 1987.
(Canon F-1 fényképezőgép, FD 2,8/135 objektív, Ilford HP5 film, Microphen hívó, 1/125 mp expozíciós idő, 4-es blende)
Ha 1986-ban valaki azt mondja: súlyemelőnő, csak röhögtem volna. És egy évvel később egy Pannónia Kupán – igaz, csak külföldiek, mellékversenyzőként – szembesültem a röhögség tárgyával. Akkor is csak röhögtem. Komolytalan bohóckodás, nyugati baromság, amerikai vircsaft. Ami komolytalan, arról komolytalan képet kell csinálni. Íme itt van. És mára a dolog komollyá vált. Van súlyemelőnő, de van birkózó, bokszoló, rúdugró, már az olimpián is. Ma már nem is fényképezek sportot. Nekem nem jó ez így, nekem – így ötven felé – a nő, legyen nő. Öregszem…

Egyensúlytalanság
Budapest, Millenáris, 1981
Canon F-1 fényképezőgép, FD 1,4/50 objektív, Ilford HP5 film, Microphen hívó, 1/500 mp expozíciós idő, 5,6-os blende.
Ez a legtöbbször kiállított és a legtöbb díjat nyert képem. Szerintem nem egy nagy teljesítmény. Nincs tudatos gondolat, nincs közöm a kompozícióhoz, sok gond a technikával sem volt. A szerkesztők, kiállításrendezők mégis gyakran kérik. Az olvasók, a tárlatlátogatók kedvelik. Ilyen képet bárki tud csinálni, aki türelmes és van pénze jó felszerelésre. Nem kell mást tenni, mint kimenni a világ bármelyik kerékpárpályájára, középtájon leülni, a megfelelő objektívvel élességet állítani, és követni a mezőny mozgását. És várni. Várni, hogy elessenek. El fognak, mert a kerékpárversenyzőknek ez a természetük, előbb-utóbb elesnek. És akkor csak nyomni kell az exponálógombot, innen minden a japán mérnökök dicsősége. Másodpercenként öt kép. Nem tisztességes dolog más tragédiájára várni. 1981-ben még fiatal voltam…