Elhunyt Nagy Lajos fotóművész

Kötelező közhelyként szokták í­rni a nekrológokban: megint szegényebbek lettünk. ím most, Nagy Lajos halálhí­rét véve, tényleg úgy érezhetjük, hogy sokkal szegényebb lett a magyar fotográfia nélküle.

Az elmúlt évtizedekben jószerivel nem múlhatott el kiállí­tás megnyitó, szakmai rendezvény az ő jelenléte nélkül. Kí­váncsisága kiapadhatatlan volt. Megnézte, átgondolta a látottakat, hallottakat, élményeit megvitatta azokkal, akiknek adott a véleményére. Azt is, ami közel állt a szí­véhez, de azt is, ami elsőre nem is tetszett neki. Nemcsak az ismerős korosztályok és stí­lusok képviselőit követte nyomon alkotómunkájuk során, de a fiatalokra is mindig ügyelt. Együtt élt a korral, s ebben a saját életkora soha sem akadályozta.

Nyí­lt szí­vvel és bölcs derűvel szemlélte a világot. Nemcsak érdeklődése, de tenni vágyása sem csökkent soha. Önzetlenül vállalt szakmai-közéleti feladatokat, a Magyar Fotóművészek Szövetségében hosszú-hosszú évtizedek óta.
Látványaim 6 tételben cí­mmel nyí­lt meg retrospektí­v tárlata a 85. születésnapja alkalmából. Nemcsak jól ismert, régebben készült fotóiból válogatott, de kiállí­totta az újszerű látásmóddal 82 évesen exponált egyik művét is. Egy impresszí­v, de puritán képét egy piros székről. Amit akkor í­rtam róla, az alkotóról, ma is igaz: „Nagy Lajosnak jó érzéke van a hiány misztikus drámaiságának ábrázolásához. Elég csak az Auschwitzban készült fotójára vagy a másik székes kompozí­cióra, a Fehér székekre gondolnunk. Azok az attribútumok – székek, asztalok, cipők -, amelyek azonnal az ember jelenlétét feltételezik, ember nélkül zavarba ejtőn magányosak, hiányt árasztók lesznek. A fotón az üres szék olyan, mint a puska a szí­npadon. Utóbbitól mindenki azt várja, mikor sül el, a székekbe pedig ülni kellene, odavárnánk a kép főhősét.” Azt persze nem gondoltam akkor í­rás közben, hogy a hiány misztikus drámaiságát vele kapcsolatosan majd egészen személyes módon is megtapasztaljuk.
Négy évvel ezelőtti bí­rálatomat képkompozí­ciójáról azzal fejeztem be, ami most másként, de nagyon is érvényesnek tetszik:
„A lelkünk mélyén mind tudjuk: ami hiányzik, sokszor az a legfontosabb.”

Nagy Lajostól, saját kí­vánsága szerint, a legszűkebb családi körben vesznek végső búcsút.

Nagy Lajos már az ötvenes években komolyabban kezdett foglalkozni a fényképezéssel, rendszeresen publikálta képeit, több önálló tárlata volt, dolgozott fotóriporterként és értő képbí­rálataival a Fotó cí­mű lapban évtizedekig segí­tette pályatársait.
1966-ban AFIAP cí­met nyert el, 1989-ben Szocialista Kultúráért kitüntető jelvényt kapott, elnyerte a Honvédelemért érdemkeresztet, 2009-ben MAOE Aranykazetta életműdí­jjal, 2011-ben a Magyar Fotóművészek Szövetsége életmű-dí­jával tüntették ki.
Tagja volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének (1960 óta), a MAOE-nak s jogelődjének (1982 óta). Műveit a Magyar Fotográfiai Múzeumban, a Hadtörténeti Múzeumban és az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik.

Sz.K.