„Nehéz sorsú embereket fotózom”

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

Hajdú D. András, a hosszú távú dokumentarista anyagok specialistája idén a 38. Magyar sajtófotó pályázaton A fal, amit mi kerítésnek hívunk című, Nagybányán készült képesszéjével, megnyerte a MÚOSZ Nagydíját. Kétrészes interjúnkban indulásáról, munkájáról beszél, és arról, hogy néha féltéglák elől kell menekülnie.

Bánkuti András

– Hogyan határoznád meg magad? Dokumentarista fotográfus vagy?
– Igyekszem emberközpontú dokumentarizmust produkálni. Tíz éve nehéz sorsú emberek hétköznapjait, dilemmáit mutatom be. Kevert műfajokat használok. Most, amikor kinn voltam Kongóban, nem fotózni, hanem dokumentumfilmet forgatni mentem. Egyébként fényképeztem is valamennyit, de nem sokat. Próbálok úgy műfajt választani, ahogy a legjobban el tudok mondani egy történetet. Ez lehet film, lehet kevert műfaj is akkor, ha úgy érzem például, hogy meg kell szólaljon az egyik alanyom, vagy kell egy egyperces snitt ahhoz, hogy a néző megértse, mi a helyzet dinamikája. Kongóban egy körülbelül félórás dokumentumfilmet készítettem, amelyben vannak állóképek, de azok a főszereplő orvos, dr. Hardi Richárd archívumából kerültek ki.

– Régebbi utadon Hardi doktorról, a magyar szemészorvosról, aki ingyen gyógyítja a gyerekeket, nagyon sikeres képriportot készítettél. Megjelent a National Geographicben, még címlap is lett az egyik képed. Nyertél az anyaggal pályázatokon. Ez az történet csak a magyar Geographicben jelent meg?
– Igen, sajnos csak a magyar verzióban jelent meg. Ennek a menete az, hogy megnézik az amerikai központban, ha tetszik nekik, mehet. Egyébként beszéltem a belga Nat. Geóval, nagyon érdekes volt, amit a főszerkesztő mondott. Tetszettek neki a képek, bármikor lehoznák, de ők érintettek, mert Kongó belga gyarmat volt. Náluk az, hogy egy – bármilyen nemzetiségű – fehér ember elmegy Afrikába jót cselekedni, a kolonialista időket idézi fel. Elhiszi nekem, hogy Hardi Richárd szemészorvos jó ember, és amit csinál, az is jó, de ez a modell az olvasóknak nem kell. Lehet, hogy futok még egy-két kört, mert az anyag folyamatosan bővül, egyre érdekesebb és komplexebb lesz. Épül egy kórház is, két része már működött, amikor 2019-ben ott voltam.

– Kap erre a kongóiaktól támogatást Hardi doktor?
– Nem. Nincs is nagyon pénzük. Kongó az egyik legkorruptabb és legszegényebb ország. Én most a belgáktól és a doktor úr alapítványától kaptam pénzt, hogy ki tudjak menni. Voltak még céges támogatóim is, szükségem is volt rájuk. Egy csomó többletköltség van egy két hónapos afrikai útnál, például a filmezés miatt 20 terabájtnyi külső háttértárat vittem magammal, hogy tárolni tudjam az anyagaimat. Ezek meg is teltek. Elég alaposan kiszámoltam. Kellett még drón és biztosítás is. Úgy emlékszem, csak a biztosítás 300 ezer forint fölött volt.

– Ez a felszerelésre vagy rád is vonatkozott?
– Rám is vonatkozott, de a felszerelés biztosítása volt a drágább. Egyébként az sem biztos, hogy baj esetén egy fillért is kaptam volna. Kongó most feketelistás ország. Olyan, mintha Afganisztánba, Szíriába vagy Irakba mennék. Az ezekbe az országokba utazókat nem szeretik biztosítani.

– Hardi doktornak erkölcsileg, anyagilag megérte, hogy a róla készült képek sok helyen megjelentek?
– Nagyon remélem, hogy igen. Konkrét emberekről tudom, hogy megkeresték, és sok számjegyű összeggel támogatták a projektjét. Ezek óriási dolgok. Meg az is, hogy a magyar állam beszállt a támogatásába. Jót tett az ügynek, hogy a Nők Lapjában és más platformon is megjelent. Úgy gondolom, nincs annál nagyobb dolog a szakmánkban, mint egy ügyet bemutatni és ezzel változást elérni. Ez áttörés volt az én fotográfusi életemben. Fantasztikus érzés fényképezni műtét közben a doktor urat, és másnap látod, hogy a gyerek visszakapta a szeme világát. Azzal, hogy ezt lefényképezed, és sok helyen megjelenik, lehetőséget teremthetsz, hogy még több gyerek meggyógyuljon. Én nem manipulálok, nem propagandaterméket készítek. Hardi Richárd olyan ember, akiért ki lehet állni teljes mellszélességgel.

– Veszélyes Kongó?
– A doktor úr szerint annyira nem. Konfliktuszónába nem mentünk, azt hiszem, a vénséges vén helyi repülőgépek jelenthették a legtöbb veszélyt ránk. Az igazság az, hogy a helyiek kiemelten figyelnek a missziókra. Az első helyen, ahová belgákkal mentünk, mintegy száz katona vigyázott a biztonságra. Legalább három-négyezer ember várakozott orvosi ellátásra, s ez komoly kockázatot jelentett. Ilyenkor ha az emberek úgy érzékelnék, hogy a misszió ott-tartózkodása alatti tíz napban nem kerülnek sorra, az súlyos indulatokat kelthetne.

– Szereted az ilyen keményebb helyeket. Nagybányán, a fallal elválasztott lakótelepen készült, szintén díjnyertes anyagod felvételénél röpült feléd néhány tégla. Nem félsz?
– 2011 óta járunk oda vissza videózni és fotózni a kollégámmal. Itt sok a fiatal srác, teljesen kontrollálatlanok: jön veled szembe, és leköp. Minden mindegy, rengeteg a drogos, és sok a szipus. Egyszer körülálltak, és megpróbálták elvenni a felszerelésemet. Oltári szerencsém volt, mert nem egyedül voltam. Amikor elkezdődött volna a dulakodás, kiabáltam a közelben lévő kollégámnak és a tolmácsunknak, akik jöttek és segítettek. Tavaly féltéglákkal dobáltak minket az emeletről. Figyelni kellett, mert ha eltalálnak, vége a fotós karriernek. Megesett, hogy kutyafalka támadt ránk a vasúti síneknél. Már egyáltalán nem lehet egyedül, de még kettesben sem dolgozni arrafelé. Legalább három ember kell látótávolságon belül, s ha kérdeznek, mindig többes számban beszélek: a kollégáimmal vagyunk itt… Kommunikáció szempontjából sem mindegy, hogy mit mondok, mert így legalább elgondolkoznak.

Az interjú másik részét, „Leolvadt a világ körülöttem” címmel, a májusban megjelenő Digitális Fotó Magazinban olvashatják.

A Magyar Újságírók Országos Szövetségének Nagydíja a legkiemelkedőbb teljesítményért
Társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia (sorozat)
1. díj
HAJDÚ D. András (szabadfoglalkozású)

A fal, amit mi kerítésnek hívunk
Nyolc évvel ezelőtt robbant a sajtóban a hír, hogy a festői környezetben fekvő Nagybányán a cigányságot fallal választotta el a helyi önkormányzat a város többi részétől. Az alpolgármester szerint sok a bűncselekmény a környéken és egészségtelen a hely, jogvédők szerint azonban a város elkülöníti a lakókat, ami miatt a román állam is vizsgálatot indított. A polgármester szerint a fal – amit ők kommunikációs szempontból csak kerítésnek hívnak – a megoldás az eldurvult helyzetre. Emellett a családok helyzetének végleges megoldását és jobbá tételét 2013-ra ígérte. Azóta eltelt hét év, így újra visszamentem, tovább fotózni a sorozatot, amelyből kiderül, hogy a fal és a városvezetés törekvései zsákutcának bizonyultak.

 

Share.

About Author

Szita Péter