facebook
instagram
hírlevél feliratkozás
Tavaly nyáron ismerkedhettek meg a nevével azok is, akik a sajtóban megjelenő fotók melletti apróbetűs feliratokat nem olvassák el. Hegedűs Márti rákbetegségének kezelésére 25 óra alatt gyűlt össze adakozásból több mint 16 millió forint, hogy a drága gyógyszert, a költséges kezelést megkaphassa. Egy pillanatra összezárt a szakma, s jóérzéssel gondolhatott rá, hogy a húsz kemény napilapos évet maga mögött tudó kollégát – aki, egyáltalán nem mellesleg, három kicsi gyerek, Lili, Dani, Tomi édesanyja – nem hagyta magára. A betegség azonban erősebb lett minden akaratnál és összefogásnál, február 17-én hajnalban, harminckilenc évesen, Márti meghalt. Vérbeli napilapos volt, már a Práter utcai szakiskola gyakornoki képzését is a Mai Napnál kezdte, majd a Magyar Hírlapnak, s 2008 óta pedig a Magyar Nemzetnek volt fotóriportere. Ment, amerre a hírek, az események vezették, mászott tetőre, térdelt az aszfalton, várt órákig politikusi beszédre, fotózott hajléktalant és ünnepelt építészt, szállította a képeket, szövegezte a képaláírásokat, vállán a nehéz fotóstáskával élte mindennapjait. Otthon pedig gyarapodó családjának volt gondos, szerető édesanyja.
Kollégákat kértünk meg, hogy idézzenek fel egy-egy személyes emléket Hegedűs Mártival kapcsolatban.
A Márti, a Hegedűs Márti.
A neve abszolút fogalom lett sokunknak, és megtestesít mindent, ami ő volt, a csupa derűt, a széles mosolyokat, az örök optimizmust, a hihetetlen energiát, a munkája iránti alázatot, a ragyogó szervezéseket, és úgy mindent, mindent, ami Márti.
Jövőre lenne 20 éve, hogy először találkoztunk a Magyar Hírlap legendás fotórovatánál, ahová fotóriporter tanulóként érkeztem. Az aulában fogadott és ő is vitt körbe, ő mutatott meg mindent a rovattól a laborig és ő mutatott be a többieknek is. Lassan 20 éve, de ennek ellenére úgy érzem, hogy mindig is ismertem őt, pont 39 éve, ahány éves január elején lett. Megszámolhatatlan, mennyi közös munkán fényképeztünk, hány eseményről tudósítottunk együtt, és hányszor segítettünk egymásnak, hogy mindenkinek meglegyen a jó kép. Márti ebben is elképesztően önzetlen volt, egy ritka kincs a szakmában és ugyanúgy az életben is. A munkák mellett pedig itt vannak előttem most is a gyerekeinkkel közös együttlétek, amelyekből bárcsak több lett volna, az esküvőjük, a mi esküvőnk, a rengeteg nevetés és mosoly, és minden, úgy minden, ami Márti…
Ég Veled hát Márti, nagyon hiányzol nekünk! (Móricz-Sabján Simon fotóriporter)
Nehéz most bármit is írni, amúgy sem vagyok a szavak embere. Márti baba, ahogy sokszor hívtam, nincs többé. Nem nagyon tudom még felfogni. Tegnap itt hagyott minket, de látom és hallom a hangját, ha becsukom a szemeimet. Múlt pénteken beszéltem vele utoljára, a hangján kevésbé lehetett érezni aznap, hogy beteg. Pont elcsíptem egy jó pillanatában, megbeszéltük, hogy meglátogatom a héten. Egy erős, öntudatos csaj volt. Szokták mondani, hogy fát lehet a hátán hasogatni. Hát az övén lehetett! Szerettem benne, hogy mindig reálisan kezelte a dolgokat, de közben odaadó volt, figyelt másokra. Akkor is amikor a betegsége felülkerekedett rajta. Az ősszel fényképeket készítettem a családjukról, már akkor készült az ismeretlenre. Rendben akarta itt hagyni ezt a világot. Levendulát kaptam tőle, azt mondta követ szór a helyükre, hogy tavasszal már ne legyen munkája ezzel is a Zolinak. Ma is elmentem mellette és rá gondoltam.
Csak nem rajtunk múlt, hogy engedünk-e… (Tóth Tibor fotográfus, képszerkesztő)
Még kezdő voltam a szakmában, Márti rögtön úgy bánt velem, mintha már rég kollégák lennénk. Emlékszem, az egyik ilyen korai találkozásunkkor, egy közös munkán nagy büszkén mutattam neki az egyik képemet, hogy milyen jó témát láttam és megvan. Erre leszúrt, hogy miért nem szóltam neki? Először meglepődtem, de később rájöttem, hogy ezzel is csak tanított, hogy egy kép nem attól lesz jó, ha más elől eltitkolod, hogy ott a téma. Ő mindig úgy gondolkozott, hogy akik ott a helyszínen együtt dolgoznak, mindenkinek meglegyen a lehetősége a jó képet elkészíteni. Ez ritka dolog ebben a szakmában.
Márti volt az az ember, akit mindenki szeretett. Jó volt vele bármikor találkozni, jobb kedved lett. Szeretett segíteni, ahol tudott. Hihetetlen energiája volt, mindig gondolkozott valamin, szerette, ha történnek a dolgok. Mellette nem lehetett unatkozni. Vidáman állt az élethez, de a fontos dolgokat komolyan vette. A betegségére is úgy tekintett, hogy csak egy probléma, amit majd megold. Szeretetre méltó, őszinte, jó ember volt. (Darnay Katalin fotóriporter)
Márti, Mártus, Mártika…. Magyar Hírlap gyakornokként ismertük meg egymást és kötöttünk barátságot. Márti egy olyan ember volt, akit egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Hatalmas szíve, hihetetlen kitartása, energiája volt mindenhez és mindenkihez. Kevesen vagyunk nők ebben a szakmában, főleg fotóriporterként… Ezért is szeretnék én egy személyes, igazán “csajos” történettel emlékezni, mennyire tünemény volt Mártus. Egy sajtófotó megnyitó alkalmából vettem egy vidám, rózsaszín virágos ruhát, ő pedig mikor meglátta, nagyon megtetszett neki. Olyannyira, hogy pár nappal később izgatottan hívott telefonon, hogy ugye nem haragszom, megvette ő is magának, mert annyira beleszeretett abba a ruhába. Kacagtam, hogy dehogyis haragszom, sőt, örültem, hogy mennyire jó lesz majd, mikor felvesszük együtt, mint az ikrek… és ez így is történt jópárszor. Amikor megláttak minket az ugyanolyan ruhánkban, mindig összesúgtak a hátunk mögött, mi meg csak mosolyogtunk a hirtelen jött ikerségünkön. Mártuska, bárcsak együtt nevethetnénk még oly sokat! (Mitruczky Kinga fotóriporter)
Nem tudom ki mennyire emlékszik az első napjára a szakmába. Én elég jól: 22 évesen léptem be a Mai Nap fotórovatának ajtaján, izgatottan bemutatkoztam, majd leültem az átvilágító asztal mellé, senkihez nem szóltam, nem igazán tudtam mit csináljak. Az én első napom és Márti első napja közt nem egész egy év telt el. Viszont az akkor 18 éves Hegedüs Márti mosolyogva jött be, kezet fogott mindenkivel és úgy mozgott, beszélgetett a bent lévőkkel, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Ahogy az is, hogy mindig foglalkozott a körülötte lévőkkel, „hogy vagy húsom?” hallottam tőle nem egyszer. Még akkor is ilyen volt, mikor a betegsége már elég komoly mértéket öltött. Egyik közös ismerősünket, Swendt Pált szintén a rák ragadta el. Márti részvéttel kérdezte: ugye nem szenvedett sokat, volt, aki gondját viselje? Őszinte érdeklődés a másik iránt, nem a maga baját sorolta, nem olyan volt. A másik rá jellemző dolog a nevetése, amivel a legmorcosabb embereket is megszelídítette. Például azt a rendőrt, aki ránk rivallt a Bajcsy-Zsilinszky úton a 2006-os zavargások idején. Éppen sehol egy ember, csak mi, a két fotóriporter, akik épp megszegve a KRESZT gyalogoltunk az úttesten át. Márti megszorította a kezem és hangosan elkezdte ecsetelni: „Igaza van, és további szép estét!”. Ez a gondoskodó, vidám oldala nagyon meghatározó volt és nagyon fog hiányozni mindenkinek, aki ismerhette őt.
Isten veled Márticsek! (Éberling András fotórovatvezető)