Törőcsik Mariról Keleti Éva

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

 

Törőcsik Mari a Nemzeti Színház farsangi bálján, Rátkay Márton Színészklub, 1961. Fotó: Keleti Éva/ MTI, MTVA

Lapozom a Facebookot. Felugrik egy kép, Törőcsik Mari Moszkvában. Madách: Az ember tragédiája. A Nemzeti Színház vendégszereplése a hatvanas években. Nem Évát játszotta, ő volt a londoni színben a virágárus kislány. Annyira szeretett volna eljönni Moszkvába, inkább választott egy szöveg nélküli szerepet, csak, hogy ott legyen.

Tolulnak az emlékek. Bécsi út, cukrászda, találkozás egy „színésznő szeretne lenni” kislánnyal. Nekem, aki 4 évvel voltam idősebb, úgy köszönt, hogy „csókolom”.

Az első színpadi szerep, az első, s talán az egyetlen bukás Solvejg. Csak Major Tamás hisz benne, ő látja meg a jövendő nagy színészt.

Már sztár, barátságunk töretlen. Bolondos fényképezés az MTI műtermében, mű kutyával és Bodrogival. Akkor még nem hoz magával más ruhát, nem öltözködik, utcai sminkben van.

Nem tudom, hányadik műtermi találkozó, perzsabundában, műkonttyal, olyan sztárosan. De leveti néhány félóra alatt az „álarcot” és előbújik a Mari. Forog, táncol énekel a kamera előtt, alig lehet követni gondolattal és fényképezőgéppel.

Magyar utca. Anna a csodavarrónő, a semmiből Cannes-i belépőt varázsol. Jönnek a ruhák, egymás után, bőröndök, csomagolunk és fényképezünk. Besüt a nap a szűk Magyar utcába.

Váci utca. Kalap üzlet. Ez számára a varázslat. Kalapok, sapkák, bent az üzletben vagy előtte, kint az utcán. Nem színésznő most, hanem manöken. Igaz, mikor végzünk, vesz három kalapot. Majd jó lesz egyszer, mondja.

És közben számtalan színpadi és filmsiker. A Kölyök, Varsói melódia, Shakespeare Júliája Sztankayval.

Az évek pedig múlnak. Jön Teréz, a kislány és Vietnamból Son. Fényképezés a Gellérthegyen, négyesben. Mari fején, persze, kalap.

Kirándulás Pozsonyba. Hosszú autóút és én csak hallgattam. Ő mesélt. Imádta az autót, imádott vezetni.

Mindketten megöregedtünk. Én abbahagytam a fényképezést, ő lángolt tovább a filmen és színpadon.

És az utolsó találkozás Velemben. Az én kezemben közel húsz évig nem volt kamera, ő túlélt két nagy betegséget. Kicsi látogatást tett odaát, de még visszajött. Nekem próbatétel, hogy tudok-e még kapcsolatot teremteni, fényképezni, neki, hogy a múlt barátságát, beszéd nélkül fel lehet-e éleszteni.

Én már majdnem elfelejtettem, hogy felépülése után a csináltam egy kiállítás Törőcsik 30 arca címmel, ő erről kezd beszélni. Régi emlékek, sztorik, szerelmek, színpadi poénok.

Majd elfáradunk. Ő is, én is. Még egy-két nehezen értelmezhető telefonbeszélgetés Budapest és Velem között.

És most már csak a búcsú: Isten Veled Mari! Szerettelek.

Share.

About Author

András Bánkuti