Keleti legendák

Idén 25 éves a Digitális Fotó Magazin, így érdemes visszarepülni akár távolabbra is az időben. Online sorozatunkban a legérdekesebb fotótechnika-történeti cikkeinkből válogatunk!
Még több cikket talál a Laptapíron, ahol az eddigi összes Digitális Fotó lapszám elérhető!

A japán és a nyugatnémet fotóipar számos legendás, ma is keresett fényképezőgépet és objektívet készített a hidegháború évtizedeiben, de mi a helyzet a szocialista országok termékeivel? Lássuk a napjainkban is népszerű modelleket az aranyárban mért Heliosoktól a stílusteremtő Lomókon át a zebracsíkos Flektogonokig!

A vasfüggöny nemcsak Európa társadalmát szakította ketté, hanem az ipari és a technológiai fejlődést is külön pályákra állította. A KGST, a keleti tömb közös gazdasági szervezete szétosztotta az egyes országok között a beruházás- és technológiaigényes iparágakat, hogy központi tervezéssel küszöbölje ki a párhuzamosságokat. Magyarországnak például az autóbuszgyártás és a műszeripar jutott, a fotós termékek előállítását a gazdag optikai hagyományokkal rendelkező Németország kapta, pláne, hogy a német fotóipar két ikonikus gyártási helyszíne, Drezda és Jéna is az NDK-hoz került. A nagy Szovjetunió azonban alanyi jogon gyárthatott mindent, amit csak akart, így a szocialista országokban jellemzően keletnémet és szovjet gyártmányú fényképezőgépek és objektívek sorakoztak az üzletek polcain. Az 1970-es évekre nyilvánvalóvá vált a Nyugat ipari és gazdasági fölénye, a japán fotóoptikai forradalom pedig nemcsak a szocialista vállalatokat hagyta állva a rajtvonalnál, hanem az amerikai és nyugat-európai cégek többségét is. A keleti blokk termékei nem vehették fel a minőségbeli versenyt a japánokkal, így a vasfüggöny innenső oldalán is leginkább nyugati gépekkel akart fotózni az, aki megtehette. A rendszerváltás aztán magával hozta a korszerűtlen technológiával és drágán termelő optikai cégek nagy részének csődjét, de egyúttal meg is nyitotta az utat a szocialista modellek nyugatra vándorlása előtt. Az igazi felívelést azonban a digitális, majd a tükör nélküli forradalom hozta el, lehetővé téve, hogy szinte bármilyen objektívet ki lehessen próbálni bármilyen kamerán. A világ fotósai keresni kezdték az egzotikus keleti termékeket, és immár nem hiányosságként, hanem értékes extraként tekintettek a jellegzetes optikai hibáikra. Kár volna azonban lebecsülni az NDK és a szovjet fotóipart. Az igaz, hogy évtizedekkel voltak lemaradva a japán mögött, de sokkal rosszabb körülmények és jóval szűkösebb erőforrások birtokában dolgoztak, és még így is számos legendás modellel írták be magukat a fotótechnika történetébe. (Nyitóképünkön a keletnémet Pentacon gyár azon termékei láthatók egy korabeli reklámfotón, amelyek részt vettek a szovjet űrprogramban.)

Zenit Helios 40 – a bokeh-szörnyeteg
Talán a legkeresettebb keleti objektív a Helios 40, amely 85 mm-es gyújtótávolságával és f/1,5 fényerejével már a saját korában is igazi különlegességnek számított, hiszen még az 50 mm-es alapok között is az f/1,4 fényerő volt az abszolút maximum a keleti blokkban. Az NDK-s 80 mm-es f/1,8-as Pancolar járt még közel hozzá, és pusztán elméleti lehetőségként ott volt még szintén a Zeiss műhelyéből a 75mm-es f/1,4-es Pancolar is. Ez azonban gyakorlatilag beszerezhetetlen, míg a Helios 40-ből mindig bőséges a kínálat az aukciós oldalakon. Valójában a szintén legendás, 1939-es tervezésű, 75 mm-es f/1,5-ös Carl Zeiss Biotar optikai képletére épül, és számos más szovjet objektívhez hasonlóan a második világháború után, német hadizsákmányént megszerzett ismeretek alapján kezdték gyártani 1955-től M39-es, majd később M42-es menettel. Különlegességét az egyedi háttérkezelés adja, ugyanis éles peremű szóródási köröket és erőteljes csavaró hatást nyújt, ami ebben a minőségben szinte egyedülálló a vintage objetkívek között. Habár nyitott rekesznél a kép közepén is láthatóan lágy a rajzolata, megfelelően finoman kezelt digitális élesítéssel meglepően látványos és szép képeket lehet vele készíteni. Többféle bevonattal is gyártották, de ettől függetlenül különösen érzékeny az ellenfényre. Nagyjából 810 grammos tömege nagynak számít, pláne, hogy a tükör nélküli kamerákon a mindenképp alkalmazandó adapter miatt előre kerül a súlypontja. Egyszerű, egyetlen helikoiddal felépített fókuszmechanikája hajlamos a kopásra, így vásárlás előtt mindenképp érdemes kipróbálni. A nagy érdeklődésre való tekintettel a 2010-es években újra elkezdték gyártani, M42 mellett Pentax K-, Nikon F- és Canon EF-bajonettekkel, de teljesen az eredeti optikai technológiával (képünkön). Az új és a régi darabok is hasonló árban kaphatók, s kis szerencsével 100 000 forint környékén is találni, de egy igazán szép darabért 150 000 forintnál is többet kell fizetni.
Carl Zeiss Flektogon 20 mm f/4 – az európai zebra
A jénai Carl Zeiss egészen egyedi megjelenésű objektíveket tervezett az 1960-as években. A csíkos, távolról is jól felismerhető ezüst-fekete gyűrűkkel rendelkező sorozatra hamar ráragadt a zebra becenév. A nagy látószögű modelleket Flektogon márkanév alatt forgalmazták, a 35, a 25 és a 20 mm-es változatok közül pedig értelemszerűen a 20 mm-es volt a legkülönlegesebb. Az egész keleti fotóipar talán legnagyobb látószögű rektilineáris, azaz nem halszem modellje a maga korában is drága és különleges opciónak számított az M42 menetes Praktica- és Zenit-fényképezőgépekhez. Kortársaihoz képest kitűnő képminőséget adott remekül eltalált korrekcióinak köszönhetően. Ma a vintage-kedvelő fotósok mellett a filmesek is keresik, mert a mostani nagylátókhoz képest alacsonyabb kontrasztú, természetesebb hatású képet ad. Sok esetben modern házakba is átépítik, amelyek illeszkednek a mai cinemarendszerek fókusz- és rekeszállítási megoldásaihoz. Az egzotikusabb, Exa-bajonettes verziók elérhetők akár 100 000 forint alatti áron is, az igazán szép M42-es változatok ára efölött van. Ugyanezen gyújtótávval 1970-től f/2,8-as fényerejű verziót is készítettek, ezek 200 000 forint fölött kaphatók az aukciós oldalakon.

Lomo LC-A – keletről nyugatra
A keleti tükrös fényképezőgépek nem igazán futottak be nagy karriert a rendszerváltás után, mert még a legjobban sikerült Zenit- és Praktica-modellek sem voltak egy lapon említhetők a jóval megbízhatóbb és precízebb, ugyancsak M42-csatlakozású, japán gyártmányú Pentax-kamerákkal. És valóban: ma elég kevesen választanának filmes fotózáshoz Zenit-E vagy Praktica MTL kamerát, ha vásárolhatnak egy jó Pentax Spotmaticot is. A kompaktoknál azonban más volt a helyzet. Az 1984-ben a Leningrádi Optikai és Mechanikai Művek (LOMO) által készített LC-A nem volt más, mint a japán Cosina CX-2 másolata. Az 1984-ben piacra dobott apró és megbízható fényképezőgép a legkisebb és legegyszerűbb utazókompaktok közé tartozott, amelyben automata expozíció segítette a felhőtlen képkészítést. Forgalmazását 1994-ben szüntették be, azonban egy osztrák fotósokból álló társaság felfedezte magának a tökéletlenségében is megkapó képeket készítő kamerát, és rábeszélte az immár orosz illetőségű céget a gyártás folytatására. Nevének felhasználásával megalkották a Lomography nevű mozgalmat, amelynek alapelve, hogy a képek technikai minőségét alárendeli a mindennél egyszerűbb, spontán fotózásnak, sőt értékként tekint a kamerák és objektívek által létrehozott hangulatos leképzési hibákra. A később vállalattá fejlődött Lomography azóta is gyártja a gépet (immár Kínában), sőt modernebb változatokat is fejlesztett belőle, így a piacon egyaránt megtalálhatók az eredeti, 80-as években gyártott és a mai modellek, akár 30 000 forint alatti áron is.

Meyer Trioplan 100mm f/2,8 – a buborékmester
Keleti összeállításunkból nem maradhat ki a Trioplan. A német Meyer Optik 1916-ban készítette első, Trioplannak nevezett háromelemű objektívjét, majd ennek a bázisán az 1950-es években, az immár kisfilmre áttervezett 100 mm-es f/2,8-as konstrukciót. A háború utáni Kelet-Németországban ez volt a legolcsóbb teleobjektív. Habár ennél jobb képminőséget aligha lehetett három lencseelemből kihozni, abban az időben már léteztek ennél sokkal jobb képminőségű telék is. A kép közepén mégis megfelelő élességet adott a korban igen nagynak számító fényerő mellett. A többi keleti modellhez hasonlóan az 1990-es években fillérekért lehetett hozzájutni, a 2010-es években aztán a tükör nélküli full-frame kamerák megjelenésével a szinte minden vintage objektívet kipróbáló fotósok felfedezték különleges képkarakterét. A szinte bántóan éles peremű szóródási körök, a mai világban kezdetlegesnek számító korrekciók, a csavaró hatás és a kis kontraszt olyan kombinációt adtak ki, amire nagyon sokan felkapták a fejüket. Népszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy a hamvaiból újjáéledt Meyer Optik ma is gyártja felújított változatát, a kínai TTArtisan pedig Bubble Bokeh fantázianéven készített belőle másolatot. Bár a kezdeti hype után a piac némileg korrigálta magát, így akár már 60 000 forintért is hozzá lehet jutni, egy valóban szép vintage példány még mindig jóval 100 000 forint fölött megy az aukciós oldalakon. Full-frame-nél kisebb szenzorméretekre népszerű választás az 50 mm-es, f/2,9 fényerejű változata.

Berlebach – a faállványok 120 éve
Az 1898-ban, Peter Otto Berlebach által alapított német cég egyedülálló módon több mint 120 éve megszakítás nélkül gyárt fából készült fotóállványokat. Már 1906-tól exportáltak külföldre, az 1972-es államosításuk után azonban rájuk osztották a feladatot, hogy állványokkal lássák el a teljes keleti blokkot. Az „NDK faállvány” így a régió legtöbb országában szinte az egyetlen észszerűen elérhető megoldás volt a hosszú expozíciós fotózáshoz. A rendszerváltáskor csődközelbe került céget végül 1993-ban vásárolta meg az egyik alkalmazott, azóta pedig a világ vezető faállványgyártó cégeként tevékenykedik. Az általuk használt kőrisfa még a legmodernebb alumínium és karbon anyagokhoz képest is remek rezgéselnyelő tulajdonságokkal rendelkezik, így van a fotósoknak egy csoportja, amelyik ma is esküszik a hagyományos megoldásra. A makro- és az asztrofotósok mellett a nagy formátumú fakamerákkal dolgozó amatőrök és fotóművészek is előszeretettel használják a felszerelésükhöz jobban illeszkedő állványokat. Az NDK-érabeli vintage darabok akár néhány tízezer forintért is kifoghatók, egy mai gyártású Berlebachért azonban akár 200 000-300 000 forintot is az üzletben kell hagyni.

Helios 44 – az igazi népobjektív
A szovjet fotóipar – és talán a világ – legnagyobb példányszámban gyártott objektívje az 58 mm-es gyújtótávolságú, f/2 fényerejű Helios 44. Ez volt szinte az összes Zenit-fényképezőgép alapobjektívje, számos kivitelben készült 1958-tól M39 és M42 menetes csatlakozással, manuális és automata rekeszvezérléssel, Pentax K-bajonettel is. Optikai konstrukciója az azonos gyújtótávolságú és fényerejű 1939-es Zeiss Biotarra épül két egyedül álló lencse között elhelyezkedő két összetett lencsecsoporttal. Valójában a korában sem számított különlegességnek, de azért kapott helyet összeállításunkban, mert kivételesen olcsó modellként igencsak nagy népszerűségre tett szert azok között, akik valamilyen határozottan karakteres vintage objektívet szeretnének. A Helios 44 hozza a jellegzetes képhibákat: nyitott rekesznél csak a közepén fedezhető fel élesség, kicsi a kontrasztja, gyenge minőségű a tükröződéscsökkentő bevonata, s adott esetben látványosan csavarja meg a háttér életlen részeit. Képkarakterét nemcsak a fotósok, hanem a videósok, filmesek is kedvelik. A legelterjedtebb M42-es csatlakozását bármire könnyű adaptálni. Míg itthon akár 10 000 forint alatt is megkapható (sok esetben ennyiért egy Zenit-E váz is jár hozzá), nyugatabbra haladva arányosan drágább, kiviteltől függően 20 000 és 40 000 forint közötti az ára. A ritkább, 13 lamellás rekesszel épített, korai, ezüstszínű változatai azonban akár 50 000-70 000 forintba is kerülhetnek.

Krasnogorsk-3 – a megbízható filmes
A fotós kamerákkal szemben Nyugaton is igazán nagy népszerűségre tettek szerint az exszovjet filmes eszközök. Mind közül a Krasnogorsk-3 16 mm-es reflexfelvevő emelkedik ki, amely a rendszerváltás után vált a független filmesek és egyetemi hallgatók kedvencévé az egész világon. A nyugati modelleknél sokkal olcsóbb kamera megbízható és egyszerű, tisztán mechanikus működésű. Ráadásul könnyen átalakítható 4:3 oldalarányú normál 16-os formátumról a jóval modernebb super 16-ra, így akár 1,69:1 oldalarányú, szélesvásznú felvételek is készíthetők vele. M42-es objektívcsatlakozásához könnyen illeszthető bármilyen, akár fotós célú objektív is. 1971 és 1993 között gyártották, képismétlési sebessége 8 és 48 kép/s között állítható. A 17-69 mm-es f/1,9 fényerejű parfokális alapzoomja digitális kamerákhoz is népszerű választás a vintage képkaraktert kedvelő filmesek között. Alapzoommal együtt akár 200 000 forintért is megkapható.

Szovjet lencsék újratöltve
Az ukrán IronGlass nevű vállat arra specializálódott, hogy egykori szovjet gyártmányú objektíveket építsen át filmezéshez megfelelő házba. Termékeik nagy népszerűségnek örvendenek a filmes alkotók között, akik szeretik vizuális elképzelésükhöz mindig a megfelelő eszközt választani, ugyanakkor fontos számukra, hogy az problémamentesen illeszkedjen a filmes munkakörnyezetbe. Az IronGlass teljesen új házat tervez az objektívek számára, egységes és precíz, 300 fokban forduló élességállító helikoiddal, a rekeszt 15 lamellásra cseréli, kívülre szabványos fogaskoszorút épít, hátulra pedig általában Arri-PL csatlakozás kerül. Népszerű termékeik a Mir-1B a Helios 44-2 vagy a Jupiter-9. 35 mm-es mellett középformátumú objektívekkel is dolgoznak, így a nagyobb szenzoros mozis kamerákhoz is kínálnak megfelelő megoldásokat. Többek közt a 2024-ben bemutatott Dűne: Második rész forgatásán is használtak egy a cég által új házba épített Helios 44-2 objektívet.

A Digitális Fotó Magazin összes korábbi lapszáma elérhető a Laptapíron!
laptapir.hu