Elhunyt Szebeni András 1946-2020

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

 

Szebeni András Fotóművész 2015       Fotó – Kiss-Kuntler Árpád

74 éves korában, súlyos betegség következtében elhunyt a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, a Fotóriporteri Életmű-díjas fotográfus

Rettentően bántotta, hogy tavaly, betegsége kiújulásakor a kezelésektől kihullott a haja. Az ő szép – bár már a kortól és a kórtól megviselt – védjegye, amire mindig olyan büszke volt. Azután az év végére már sapka nélkül, növekvő frizurával ült le az általa szervezett alkotótelep fotográfusai közé egy csoportképre. Úgy tűnt, a tizenhét éve cipelt betegség, a tüdőrák, megint vereséget szenvedett, Szebeni András az újabb csatából is győztesen jött ki. Ám most, augusztus 17-én fordult a kocka, s mi búcsúzni kényszerülünk tőle. Megosztó személyiség volt a „Szép Szebeni”, lenyűgöző egyéniségű, nagyszájú mesélő, aki, ha belépett valahova, tele volt vele a szoba. Sztorizott megállíthatatlanul, ám ha az ember figyelt, rá kellett jönnie, hogy betűhíven idézi számtalan film és színdarab részletét, emlékszik művészettörténeti tanulmányainak javára, naprakész a politikából és a kortárs irodalom fontosabb szereplőiből. Bámulatos volt a memóriája, művelt volt és okos, s közben kibírhatatlanul hiú. És ízig-vérig fotográfus. Gazdag életművében gyönyörű női aktok, beteg emberek érzékeny ábrázolása, szerzetesek rejtett élete, híres zenészek harsogó koncertfotói, politikai események riportképei, egy viadukt építésének dokumentumai férnek meg egymással szép harmóniában. Szebeni az egyik legsikeresebb kortárs magyar fotóművész, több mint két tucat könyv és majd’ száz kiállítás szegélyezi termékeny pályáját. Hitt a képek erejében. Kétszer szervezett alkotótelepet úgy, hogy bőkezű mecénást szerzett a telep fotográfusainak az évenkénti közös munkához. A második alkotótelep felvette a nevét is, a Szebeni Műhely öt sikeres évet mondhat magáénak. Szebeni András ápolta a barátságait, s konokul utálta azokat, akikre egyszer megharagudott. Hibái és erényei majd velünk, akik személyesen ismertük őt, egyszer feledésbe merülnek. De képeiből számos a magyar fotóművészet mindenkor megőrizendő részévé vált, ezeket a fényképeket a magyar fotótörténet nem feledi. 

Hajdú Éva

 

Esterházy Péter születésnapi köszöntője András 70. születésnapjára. Közös könyvet csináltak és hasonló betegségben szenvedtek.

Esterházy Péter

 

Keleti Éva:

András! Nagy küzdő vagy. Tiszteltünk, szerettünk, és mi is harcoltunk Érted. Sokáig. Közbe megjelentek könyveid, kiállítások születtek. Énekeltél Makk Karcsinak. Szereztél új barátokat, új barátokkal új történetek kerültek fel a mesefára. Mester lettél, mert barátaid és tanítványaid nem csak így szólítottak, de így is érezték. A felhők fölötti szerkesztőségi szobában most eggyel többen vannak. Friedmann Bandi lesi az új híreket, Koncz Gyuri háttal áll az ablaknak, lassan fordul csak befele, Batha Laci köszönti a régi barátot és sokan a múltból öleléssel fogadnak. Mi pedig még itt a földön, pezsgővel és Roséval búcsúzunk Tőled

Isten Veled Mester!

Zsuzsa csokra, 2013.

 

Gaál Zoltán:

… fotográfiai közellenség…

Szebeni Andrást sokan ismerték, a szakmában mindenki, de a szakmán kívüliek is szép számban. Ő volt a fotóriporter, aki kitűnően fényképezett, olyan volt, amilyennek elképzeljük a fotóriportereket, és törekedett arra, hogy fotóriporternek nézzen ki. Sokan szerették, és volt, aki nem, de szinte mindenkinek volt róla véleménye. Aki szerette a fotográfiát, hajlamos volt megbocsátani neki hangsúlyos személyiségét, aki pedig csak a pletykákra figyelt, az könnyen celebnek tekintette. Lehetett celebnek nézni, szerepelt, ahol csak lehetett, remekül sztorizott, jól énekelt, nyilatkozott, kereste a nyilvánosságot, kényesen ügyelt a megjelenésére, de ez csak a felszín. Mert van egy hatalmas életmű, fotóriportok, kiállítások és fotóalbumok hosszú sora, s ezek bizonyítják, hogy kitűnő volt, (fotóművésznek hívja majd az utókor), de amikor fényképezett, már tudott alázatos lenni, és a téma iránt érzékeny. És műveiben életmű véleményt alkotott, amelyet nem rejtett véka alá, ezzel sok ellenséget szerezve magának. Pedig ilyen alkalmakkor már nem önmagáért, hanem mindannyiunk érdekében nyilatkozott. Példakép volt és egyben fotográfiai közellenség. Szerette a mesterségét, többször, több esetben vállalt társadalmi funkciót, támogatta fiatal kollégáit, és az elmúlt több mint tíz évben létrehozta és működtette büszkeségét, a Műhelyt, kollégáinak önfeledt fényképezésre, kiállításra teremtve lehetőséget.

Hosszan tartó, súlyos betegség vetett véget az életének. Tízenhét éve tudta, hogy nagybeteg, de még voltak tervei sok-sok évre előre. Tudta, hogy még dolga van, mert szeretett és tudott élni. Tudta, hogy figyelnek rá, és ha figyelnek, akkor nem adhatja fel. Mert eddig még soha nem adta fel…

 

Móricz-Sabján Simon:

Szebeni András hatása mindig markáns volt, sokunknak pedig pont ilyen erős lesz a hiánya is. Lehetett kedvelni vagy utálni, de kevesen éreztek közömbösen iránta, amely mindig jelzi egy egyéniség jelenlétét. Mintha most lett volna, pedig immár 12 éve, hogy meghívott az általa megálmodott műhelybe, amely egy nagyobb szünetet követően 5 éve ad nekünk rengeteg tapasztalatot és barátságot. András értéket teremtett, és képes volt nemcsak összehozni és inspirálni, de össze is tartani egy fotográfia közösséget, amelyben ugyanúgy hitt, ahogy bennünk is. Egy korszak most véget ért, a feladat pedig ránk vár, hogy méltók legyünk ahhoz, amit Ő teremtett.

Rédei Ferenc:

  1. Hiányzik majd a Kissárpi bulijairól
  2. hiányzik majd a sok duma
  3. hiányozni fog igazságot kereső énje
  4. hiányozni fog humora
  5. hiányozni fog a szakmának a SZEBENI fotós tábor

 

Kincses Károly:

Szebeni András fotográfus nagyon tudott élni. És most nagyon meg tudott halni. Megszűnt a Szebeni jelenség. Maradtak a képei, a könyvei, maradtak a történetek, és maradtunk mi, a barátai.

 

Bakonyi Péter:

A beleélés művésze
Pár hete beszéltünk utoljára, telefonon. Úgy egy órát. Mindketten szeretünk beszélgetni, bár mostanában ő még jobban: talán a fényképezés helyett is, a kényszerű fogságban. De mégis: már ritkábban beszéltünk, volt, hogy fél évig se, habár a barátsághoz (rég tudjuk), nem kell sok szó, pláne, sokszor sok – ha nem is feltétlenül árt. Félszavas barátok is vannak, a hanyasvagyosok. Hat témánk volt akkor:

Lesz egy cétém megint – mondta elsőként –, csapataink harcban állnak. Ismertük egymás stratégiai helyzetét: én már 11 éve tűzszünetben élek, ő időről időre küzdeni kényszerült, 17 éve már. De nem kezdett panaszba, csak a hangja volt bizonytalanabb, fakóbb. Második témánk a politika volt, s a legrövidebb: amiben egy srófra jár az agyunk, azt nem kell egymás előtt még csavarni is – 45 év után. A harmadik (átküldte interneten): Képeink a karantén idején. Ahogy pár hónapja a Makk-kiállítást is. Akkor, ott találkoztunk utoljára. (Két vacsoramegívásomra már érkezett, méltányolt okok miatt.) No de azt igazán megdicsérhettem, mert tényleg remek, azt mondtam neki: Barátom, ez egyenesen Nagyszebenis! Ezt a kifejezést így használatba vehetném? – mosolygott át az éteren.  Én csak szöveget szerzek, fényképet nem alkotok, te viszont fotót írsz, és a szöveget kibeszéled magadból, hát legyen a tied! Így volt ez régen is: kiegészítettük egymást, mint mikor valaha épp egy lánynak „udvaroltuk”, vagy mint amikor a Téboly-könyv készült az elmeházak világáról.  Ez volt a negyedik témánk, ugyanis sokan felhívtak akkoriban azzal, hogy ez a Szebeni milyen szépen beszél rólam meg a könyvről, különféle interjúkban. De hiszen a barátom! – „védekeztem”. De átüt a sorokon, hogy szeret téged, s hogy milyen fontos lehetett neki a közös munka. Ezt továbbmondtam Andrásnak. Így igaz, de jól látják! – igazolta a figyelőket. – Az az egész nagyon fontos volt nekem, emlékszem a munka minden percére. No, az még jól jöhet, ha az emlékirataimat írom – biztattam az anekdoták bajnokát –, majd mesélj el egyet-kettőt a temetésemen is!  De nem mondta, hogy majd te az enyémen, ezt észre kellett vennem…

De jött az ötödik téma: Nemsokára megjelenik egy szűk füzetnyi munkám, örülnék, ha találnál hozzá egy címlapfotót. Megtisztelnél, ha találnánk egyet. (Nem udvarolt vagy tréfált, mint amúgy ezerszer, Szebeni így is gondolta, ha ilyet mondott, s az ember olyankor tudta, hogy épp megtisztelik.) Mi lesz a téma? Kivártam, a válasszal. Magunk formájú öreg embereknek a halálról beszélni mindig kényes, megakasztó… Az emberölés. Ő is elhallgatott. S mire gondoltál? Semmire. Rendben. Bár háborús munkám nincs, mi békepártiak vagyunk, de talán valami börtönkép, vagy egy gyilkos, elítélt, családirtó? Nem, egyáltalán nem – mondtam. Ez is világos, rendben. Az ember egyik legfontosabb attribútumáról, képességéről, tevékenységéről írok: a kínzás, ölés, máspusztítás több ezer évéről. Rendben – mondta megint –, értem, s már sejtem is, mi lehetne.  Küldd át a szöveget, ha megoldható! Még pár oldal hiányzik a negyvenből. Csak annyi? Ebből még sok is!

A hatodik témát megint ő hozta, rímként: Emlékszel, amikor címlapfotót válogattunk a Tébolyhoz?  Persze: még nem is kerestünk, de már találtunk. Felhívott: Péterkém, ma végignéztem az első kontaktokat a sárga házról. Párat ki is nagyíttattam a laborban. Azóta remegek. Egészen megrendültem. Amíg dolgoztunk, nem is vettem észre, csak arra koncentráltam, amit mutatni, láttatni szerettem volna. De most én vagyok az első nézője is a képeknek. Képzed el, öregem, átjött a képeken a saját üzenetem, és az döbbenetes! Hogy mi tulajdonképpen életeket fényképeztünk…

 

Lipótmező, 1982.

 

Szigeti Tamás:

Több mint negyven éve, ott történt, ahol az Ugocsa mozi volt. Talán az utcát is Ugocsának hívták, vagy hívják ma is, ha az elmúlt harminc évben ki nem derült róla valami és nem változtatták meg a nevét.
Fogalmam sincs, hogy kerültünk oda Szebenivel, de egyszer csak váratlanul azt mondta: – Gyere, igyunk meg valamit. Nagyon meglepődtem, hiszen nem voltunk barátok. Más-más szakaszában voltunk a fotográfusi pályának. Egészen pontosan ez túlzás, hiszen ő akkor már a Szebeni volt én meg erősen reménykedtem abban, hogy egyszer talán majd közöm lesz az igazi fotóriporterséghez. Szóval olyan volt a helyzet, hogy az ember nem mondott nemet. Volt ott egy kis eszpresszó, talán éppen a mozi mellett, oda mentünk be meginni valamit.
Én egy szódát vagy kólát ittam, amit András ivott, az valóban volt valami.
Mint oly sok más nagyszerű fotográfussal, Andrással is a Gyulai Pál utcai laborban ismerkedtem meg, ahol először segéd-vegyszerfőzőként tevékenykedtem, kicsivel később fotóriporter tanulóként jártam oda, a Kertészet és Szőlészet hetilaptól.  András nem volt barátságtalan a futó találkozások alkalmával, de nem éreztem azt, hogy nagyon könnyű lenne közel kerülni hozzá. Magabiztos volt és mi tagadás, egy kicsit nagyképűnek is láttam. Talán éppen emiatt volt meglepő a valamit megivásra szóló invitálás. Leültünk hát a presszóban és… Most az következne, hogy elkezdtünk beszélgetni, de nem egészen ez történt. András leginkább saját magával beszélgetett, közben kortyolgatta a valamit. Én meg igyekeztem értelmesen bólogatni, egy-egy jól elhelyezett ehümmel jelezni a jelenlétemet. És figyeltem, igyekeztem megfejteni és beszívni mindent, ami érdekesnek, hasznosnak tűnt. Nagyon sokat megértettem az alatt az egy óra alatt a világból és főleg abból a világból, ami a Szebenit jelentette. Leginkább azt, hogy csak a cél számít, nem lehet akadály. Ha ő meg akart valósítani valamit, el akart készíteni egy képet, akkor ott nem volt mese, az megvalósult. Ehhez kellett a végtelenül magabiztos, időnként arrogánsnak tűnő külső, ami mögött valójában egy művelt, nagyon érzékeny ember és fotográfus rejtőzött. Nagyon megragadott amiket mondott és rögtön elhatároztam, hogy én is igyekszem majd úgy csinálni, úgy hozzáállni az élethez, a szakmához, ahogyan ő. Most, vagy negyven év után visszatekintve, nyugodtan elmondhatom, hogy a világon semmit nem sikerült megvalósítanom az akkori elhatározásból.
Attól kezdve másképp néztem rá, örültem a találkozásoknak és mindegyik jó hangulatú, kellemes emlékem.
Örülök, hogy ismerhettem Szebeni Andrást, sajnálhatja, aki nem.

 

Kiss-Kuntler Árpád:

Gyermekkoromban soha nem voltunk fényképésznél. Azt a kevés papírképet, ami megmaradt, édesanyám szenvedte össze apám Zorkijával. Így most, amikor a gyerekeim a világ különböző kontinenseire szóródtak, arra gondoltam, hogy a karácsonyi összejövetelünk koronája lehetne, ha elmennénk egy igazi Mesterhez. Andris az első felvetésre örömmel mondott igent, és a hosszú procedúrával elkészült kép minden bizonnyal a gyermekeimnek is meghatározó élmény, amelyet majd büszkén mutogathatnak az unokáimnak. Köszönettel tartozom ezért Szebeni Andrásnak.  Akárcsak azért a negyvenhárom évvel ezelőtti pillanatért, amikor még a Práterből épp hogy kikerült süvölvényként először neki mutattam meg az akkori szárnypróbálgatásaimat, és még aznap felhívta Hemző Károlyt, aki ezután egy időre maga mellé vett. Tizenévvel később ugyanazzal a természetességgel fogadta el, hogy az alakuló Magyar Fotóriporterek Kamarájában neki “csak” a főtitkár-helyettesség jutott, és dolgozott a kezem alá, a közösségünkért fáradhatatlanul, ellenszolgáltatást sohasem várva, hosszú éveken keresztül. Köszönet a szinte végeérhetetlen és tanulságokat mindig rejtő anekdotákért, és köszönet az időért, amit először Debreceni Alkotótelepen, majd a Szebeni Műhely keretei között, szabadon és csak az alkotásra koncentrálva tölthettem. Soha nem felejtünk Andris, és akit nem felejtenek, örökké él.

Epilógus

Ma reggel, óhatatlanul is értesülve a tragikus eseményről, tízéves kislányom homályos szemmel megállt az asztalom mellett egy papírlappal a kezében, és azt mondta: „Apa, ne haragudj, de ezt nem adtuk oda Andris bácsinak a hetvenedik szülinapján”. Hát most ezzel a rajzzal búcsúzunk tőled, Andris, amit a lányom hatéves korában rajzolt neked, bizton tudva, hogy látod onnan fentről is.

Kiss-Kuntler Nóra rajza

 

Megjelent a Digitális Fotó Magazin 2019/4-es számában

„Nem hiszek a magányos zsenikben”
Szebeni András

Önarckép, Bali, 2006.

Írta: Hajdú Éva

Fotóriporteri Életműdíjjal jutalmazták Szebeni András fotográfust. A Robert Capa Fotográfiai Központ és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Fotóriporteri Szakosztálya által közösen alapított díjat másodszor ítélte oda a szakmai zsűri. Bár Szebeni életműve igen sokrétű, ismertek portréi, Bali szigetén készült tájképei, kötetben is megjelent aktjai, a díjat azonban a sajtóban eltöltött évekért, képekért kapta. Mi is ezekről kérdeztük.

Mikor került a Nők Lapjához?
1972-ben, huszonhat éves voltam.

Huszonhat, és mit tudott?
Ekkor már volt szakvizsgám, amit a Fényszöv riport- és reklámstúdiójában eltöltött időnek köszönhettem. Itt Vadas Jolán volt a vezető, és ez a stúdió tökéletesen alkalmas volt arra, hogy megtanítsa a szakma alapfogásait. Először asszisztens lett az ember, aztán úgynevezett felvételvezető, akinek saját felszerelést, gépet adnak, és ő felel a munkáért. Megtanultunk világítani, megismerkedtünk az anyagokkal – analóg korszak van, kisfilm-nagyfilm-síkfilm – kisfilmes gépek, műszaki nagygépek használatával, s így tovább. Elképesztően fölvérteződött az ember, de én mindenképpen szerettem volna laphoz kerülni, ami egy tragikus esetet követően sikerült is. Már esti egyetemre jártam, művészettörténet-filozófia szakra, amikor a barátom lakásán Németi Irén, a Nők Lapja főszerkesztője meglátta néhány képemet a falon. Én nem tudtam, hogy Jánosnak az édesanyja a legnagyobb példányszámú hetilap főszerkesztője, ám ő néhány nappal a fia öngyilkossága után behívatott a laphoz. Elmondta, hogy látta a képeimet, amelyekről sokat beszélgetett a fiával, egy szerződést kínál, ha akarok, jöhetek a Nők Lapjához! Majd hozzátette, hogy azért vegyem figyelembe, hogy ez az ország első számú képeslapja, nem akárkik dolgoznak itt, és sorolta a neveket: Korniss Péter, Galsai Pongrác, Földes Anna, Szenes Piroska. Úgynevezett szerződéses gyakornoki státus volt az, amit kaptam, képenként fizettek, nem volt alapfizetés, felszerelés, csak ígéret arra, hogy egy bizonyos idő eltelte után, ha megfelelő minőségű a munkám, véglegesítenek, felvesznek státusba. Igent mondtam, még aznap munkába álltam.

Cseh Tamás és felesége Éva

Volt már fotórovat a lapnál? A hetvenes években ugyanis a legtöbb újságnál éppen csak alakulóban voltak a fotórovatok, s nem egy szerkesztőségben az elismerésért, az újságírókkal való egyenlőségükért vívták harcukat a fotóriporterek.
A Nők Lapjánál volt fotórovat, Korniss Péter volt a vezetője. Nem működtünk különálló rovatként, mindenki más szobában ült, Péter pedig nem az az ember, aki rovatértekezleteken „hivataloskodott” volna. Nem szólt bele senkinek a munkájába, azonban ő döntötte el, hogy mi legyen a címlapon. Németi Irén meg nem az a nő volt, aki akármilyen szinten átengedte volna a vezetést. Mindig a pénteken 1-kor tartott össz-szerkesztőségi értekezleten dőlt el, hogy mi lesz a lapban. Arról pedig még késni sem lehetett, nemhogy kihagyni. Mindenkinek bent kellett lenni Irén szobájában, ő tartott egy bevezetőt, majd megkérdezte, ki mit csinál. Általában elfogadta az ötleteket, s csak annyit kérdezett: mikor adod? Azután már nem érdekelte, hogy hol tart a munkával a kolléga, de ha azt mondtad, hogy tíz nap múlva délelőtt 11-kor, és mégsem adtad le a munkát, óriási botrányt csapott. A kirúgást kockáztatta az, aki nem tartotta be a szavát. De hozzáteszem, Irénke senkit nem bocsátott el. Akkoriban jött divatba, hogy diákok az utcai kereszteződésekben árulták az újságokat, az autók közé lépve kínálták a lapokat. Erről készült az első önálló munkám, s nemcsak belső két oldalt kaptam meg rá, de végül a címlapra is az én fotóm került. Boldog voltam, megtaláltam a helyem. Életem legjobb munkahelye volt húsz éven át a Nők Lapja.

Jancsó Miklós

A média mai világában alig elképzelhető, de azok a fotóriporterek, akikben volt tehetség, ambíció és mondanivaló, napi munkájuk mellett találtak időt önálló, nagyobb lélegzetű munkák, fotóesszék elkészítésére. Az ön első ilyen munkája a régi mesterségekről szólt.
Bár sokat dolgoztam a Nők Lapjánál, minden újságírói kérést szívesen fogadtam, készítettem az illusztrációkat, riportképeket a kollégáknak, szerettem volna egy mélyebb, nagyobb ívű munkát, s Korniss is biztatott erre. A Baross utcában találtam rá egy gyönyörű üzletre, az volt kiírva, hogy Aranyozó és üveges. A háború előttről megmaradt faportál, ha belépett valaki, csilingelt az ajtó feletti csengő, s bent ült egy fehér köpenyes ember, hófehér hajjal, kísértetiesen, úgy nézett ki, mint Kisfaludi Strobl Zsigmond. Beleegyezett, hogy néhány napot vele töltve fotózzam a munkáját. Ezután kezdtem keresgélni a már ritkaságnak számító kézművesmestereket, s évekig folytattam a munkát, míg végül kiállítás lett belőle, s a Néprajzi Lexikon is a képeimet használta. De ugyanígy, munka mellett készítettem el 1979–82 között a magyarországi elmegyógyintézetek életét és lakóit bemutató sorozatomat, amelyből 1983-ban Téboly, terápia, stigma címmel, Bakonyi Péter szövegével a Magyarország felfedezése című könyvsorozat számára készült könyv is.

Nemcsak a munkahelyi, de a technikai körülmények is egészen mások voltak negyven évvel ezelőtt, hiszen a digitális gépekkel eltűntek a negatívok, a labor szerepét átvette a számítógépes program és a nyomtató. De ma is vannak kezdő fotóriporterek.
Már sokszor elmondtam, hogy én egy percig nem dolgoztam napilapnál, tehát fogalmam nincs arról, milyen az, ha állandó készültségben kell lenni, főleg ma, amikor az online lapoknál már lapzárta sincsen, csak folyamatos munkavégzés. Másként fogalmazva, soha nem voltam híradó-operatőr, én csak játékfilmben dolgoztam. De két dolog biztosan állandó a mi munkánkban: a felkészültség és a gondosság követelménye. Mindent tudniuk kell a fotósoknak a kezükben lévő eszközökről és a képeket korrigáló programokról. Egy mai fényképezőgép sokkal többre képes, mint azt a laikusok vagy az amatőrök gondolják. S sajnos, sokszor annál is, mint amennyire a profik használják. A gép használatát készségszintre kell emelni, a kísérletezés ideje nem munka közben van, hanem előtte, a szórakozástól, alvástól, családtól ellopott úgynevezett szabadidőben. Ugyanez vonatkozik a fényviszonyok felismerésére, a világítás mikéntjére. A gép kijelzőjén azt a képet kell viszontlátnom, amit az expozíció előtt elképzeltem. Ez pedig csak úgy valósítható meg, ha fényképezés közben már nem a paraméterek mikéntjén töprengek. Bánkuti András barátom szokta mondogatni, hogy neki kezébe adhatnak egy Stradivarit is, abból ő élvezhető dallamot kicsikarni nem tud, mert nem ért hozzá. Ez a helyzet a képpel is. Csupán attól, hogy a kijelzőn megjelenik egy felvétel, s ne adj isten, az még egy online vagy nyomtatott lapban nyilvánosságot is kap, nem lesz belőle élvezhető látvány.
A gondosság alatt pedig azt értem, hogy soha nem gondoltam, hogy véget ért a munkám, amikor kivettem a gépből a filmet vagy a diszket. Mindig tudni akartam, hogy rendben van-e a negatív. Mániákusan hívtam a laboránsokat, rendben van-e minden. Emlékszem, egy idő után meg is kérdezte az egyik, mit akarok ilyenkor tudni. Hiába voltam biztos benne, hogy egyenletesen van exponálva, az emberben mindig van egy drukk, hogy mégis történhet valami hiba.
Akárhogyan nézzük is, akármilyen kreativitást viszünk is bele egy riportba, a sajtófotográfia alkalmazott műfaj – a szerkesztőnek, a lap karakterének, végső soron a főszerkesztő igényeinek meg kell felelni. Emlékszem, engem is leszúrtak egyszer: lementünk valahova vidékre, nagyon helyes, szép kis falu volt, élveztem a munkát. Készítettem jó portrékat, közeliket, csoportképeket, befotóztam az udvarokba, artisztikus volt az egész, elégedetten tettem le a képeket a főszerkesztő asztalára, amikor az megszólalt: hol a totál? Azt nem csináltam, mondtam, mert elég érdektelen volt. Az nem lehet, jött a válasz, couleur locale nélkül nem térünk vissza. Ezt azóta se felejtem el, és minden embernek, akit tanítottam, azt mondtam, hogy akármilyen ronda, akármilyen unalmas, ha a szerkesztőnek eszébe jut, elő kell tudni venni, meg kell lennie a képnek. Szóval couleur locale nélkül nem térünk vissza.

Nem érzi úgy, hogy a mai fotóriporterek ebben a felpörgetett világban túlságosan is magukra vannak hagyva? Mennyire fontos a fotórovatban vagy egy szakmai közösségben a műhelymunka?
Nélkülözhetetlen. Nem hiszek a magányos zsenikben. Nekem nagy szerencsém volt, mert Korniss Péterrel – bár formálisan nem oktatott – sok képet, kontaktot néztünk meg együtt, s láttam, hogyan válogat, mi a fontos számára egy képen, hogyan áll össze, mondjuk, ötven jó képből egy hat-hét fotóból álló, ütős riport vagy képösszeállítás. Ő mutatott be Hemző Károlynak, aki egy olyan lapnál volt képszerkesztő, ahol három-négy oldalas riportok jelentek meg nagyon jó technikai színvonalon, szép nyomásban. Egyszer a csepeli kerékpárgyárról kellett csinálnom egy anyagot, de egyszerűen elakadtam az eszméletlen mennyiségű küllő és az összevissza menő árnyékok közt. Bementem Hemzőhöz, letettem neki az anyagot. Válogatott a képek közt egy darabig, majd bent hagyott három képet, és azt mondta, na, ezzel a hárommal indulunk, és most menjek vissza.
Az ilyen dolgokat csak gyakorlatban lehet megtanulni, s kell hozzá a szakmai konzultáció. Nagyon sok képet kell végignézni, és nagyon sokat kell róluk beszélgetni a kollégákkal. A saját anyagok mások elé tárása sokszor olyan, mint az élveboncolás, de enélkül nem megy, fejlődni, tanulni csak így lehet. Ha így, hetven felett tanácsolhatok valamit a fiataloknak – mert most nagyon kitűnőek az ifjú kollégák –, azt tudom mondani, amit Illés György, a kiváló operatőr: nem elég tudni fényképezni, szeretni is kell, amit csinálunk.

Lipótmező, 1982

Szebeni András (Budapest, 1946) Balogh Rudolf-díjas (1995), a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytoll-díjas (2006) fotóművésze, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze (2006), Fotóriporteri Életműdíjas (2019). Pályája elején húsz évig (1972–1991) a Nők Lapja fotóriportere, majd a Playboy magyarországi kiadásának művészeti igazgatója (1991–1993). Számos napi-, hetilapban jelentek meg fotói, riportjai, többek között az Esti Hírlap, a Kurír és a Mai Nap hasábjain. Képek és Szavak címen külön sorozata volt a Népszabadságban. Portréin és színházi felvételein túl számos dokumentarista, témájában igen változatos sorozatot is készített: 1978-ban az Unesco támogatásával Thaiföldön kábítószerfüggőkről és kezelésükről készített sorozatot Angyalok városa címen, 1981 és 1983 között Téboly, terápia, stigma című sorozatában a magyar elmegyógyintézeteket fotografálta végig, Boldogok, akik a házadban laknak címmel a nyolcvanas években Magyarországon fellelhető négy szerzetesrend kolostorait fényképezte, és fotózta a magyar sikerkonyhákat is (Sikerkonyhák, sikerreceptek). A vajszínű árnyalat című kötet fotográfiái az 1988 és 1993 közötti magyarországi és közép-európai rendszerváltást örökítették meg. Képei eddig 25 önálló kötetben jelentek meg, számos köz- és magángyűjtemény őrzi munkáit, a New York-i Metropolitan Múzeum 26 fényképét válogatta be gyűjteményébe. Tagja és 1990 és 1995 között elnökségi tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének.

Kilátás a 14-es szobából, 2011

 

 

Share.

About Author

Szita Péter