Elemzés: A tükör halála

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

Egészen az elmúlt évekig az igényes amatőrök és a profik kizárólag tükörreflexes fényképezőgépeket használtak, ma azonban már több kérdést vet fel a mozgó tükör, mint amennyire választ ad. Miért került 80 évvel ezelőtt a tükör a kamrákba, és miért fog hamarosan végképp elűnni onnan?

Még ma is sokfelől hallom, hogy minden ellenkező hí­resztelés ellenére az igazi fényképezőgép csakis a tükörreflexes. A valóság ezzel szemben az, hogy ma már a legtöbb fényképezőgépnél a mozgó tükör sokkal inkább hátrányt jelent, mint előnyt. Nem véletlenül került azonban az 1930-as években a felcsapható tükör az első kisfilmes tükörreflexes gépekbe, és nem véletlenül járt be a tükörreflexes gépkonstrukció szinte páratlanul sikeres utat az elmúlt évtizedek során

A kereső problémája
Az első kisfilmes fényképezőgépekbe, az 1920-as évek közepétől gyártott Leicákba egyszerű távcsőkeresőt épí­tettek, amely az objektí­v fölött egy kis ablakon látott ki a világra. Később ezt egészí­tették ki távmérővel, amely í­gy hatékonyan segí­tette az élességállí­tást. A probléma azonban az volt, hogy a kereső csak egyetlen gyújtótávolságú objektí­vhez adott többé-kevésbé pontos kivágású nézőképet, í­gy más objektí­v használatakor másik keresőre volt szükség, nagyobb gyújtótávolságú teléket, pláne közelfényképező objektí­vet pedig csak nagyon körülményesen lehetett használni. A megoldással a szintén német Ihagee Dresden cég állt elő 1933-ban. A Kine Exakta névre hallgató kamerájukba felhajtható tükröt épí­tettek az objektí­v és a film közé, amely a felül elhelyezett mattüvegre vetí­tette a keresőképet, pontosan azt, amit az objektí­v is látott. Exponálás előtt a tükröt kézzel fel kellett hajtani, majd exponálás után vissza a helyére. A keresőt csak felülről lehetett nézni, képe oldalfordí­tott volt, nagy fényben pedig alig lehetett látni benne valamit. A problémát 1949-re oldották meg a Zeiss-Ikon cégnél, a Contax S kamerájukba a mattüveg fölé egy üvegből készült penta-tetőél prizmát helyeztek, amely visszafordí­totta a képet oldalhelyesre, majd néhány lencsén át a fényképezőgép hátulján elhelyezett keresőnyí­lásba vetí­tette. Az 1950-es évek közepére megoldották a tükör automatikus mozgatását is (Asahiflex II), az exponálógomb lenyomására í­gy felcsapódott a tükör, a zár elvégezte az exponálást, majd visszacsapódott a tükör. Ezen az elven nyugszik mind a mai napig a tükörreflexes gépek alapkonstrukciója. A problémák azonban nem szűntek meg. Mivel a tükör miatt relatí­ve távol került egymástól az objektí­v és a film, nehézségekbe ütközött a nagylátószögű objektí­vek fejlesztése. Sokáig nem is készültek erős nagylátók a tükörreflexes kamerákhoz, egyes objektí­veknek pedig annyira hátranyúlt a hátsó lencsetagjuk, hogy beleért volna a tükör útjába, í­gy csak felső helyzetben rögzí­tett tükörrel lehetett őket használni – persze keresőkép nélkül. A retrofókuszelvű objektí­vtervezés persze megoldotta a problémát, de a tükör jelenléte miatt plusz lencsetagokat kellett, és kell ma is az objektí­vbe tervezni. A fényképezőgépek elektronizálása újabb feladatott adott a fejlesztőknek. A beépí­tett fénymérőt kényelmesen el tudták helyezni a kereső optikai elemei mellett (Pentax Spotmatic, 1981), de az objektí­ven keresztül dolgozó automatikus élességállí­tó szenzort csak a fényképezőgép aljába tudták épí­teni úgy, hogy a tükör hátuljára egy kisebb segédtükröt szereltek, amely egy féligáteresztő ablakon keresztül az érzékelőre vetí­tette a képet (Minolta Dynax 7000, 1985). így a keresőben látott történésekkel egy időben működhetett az AF-rendszer is.

A problémák azonban még itt sem értek véget. A motoros filmtovábbí­tás megjelenésekor a tükörre hihetetlen mértékű terhelés hárult, egy hosszú sorozatnál szinte folyamatosan csapkodnia kellett fel és le. A redőnyzár tizedgrammjaihoz viszonyí­tva a tükör hatalmas tömegű mozgó alkatrésznek számí­t, amely felcsapódásakor hangos csattanást és kellemetlen rezgést kelt. A zavaró hangot és a felvétel bemozdulását okozó rezgéseket a tükör gondos kiegyensúlyozásával és mozgásának aprólékos tervezésével lehet csökkenteni, kiküszöbölni azonban lehetetlen. A feladat mind a mai napig kihí­vást jelent a fejlesztők számára. Szintén megoldatlan probléma, hogy a kereső az exponálás alatt elsötétül, ami nemcsak azért okoz gondot, mert nem látni a keresőképet, hanem azért is, mert ha fel van hajtva a tükör, akkor nem jut fény az AF-szenzorra, í­gy a mozgó témák követése nehézkessé válik. Ezért egyrészt a tükörmozgás további gyorsí­tásával folyamatosan csökkenteni próbálták a kereső kitakarásának időtartamát, másrészt olyan autofókusz-algoritmusokat fejlesztettek ki, amelyek az előzetes adatokból akkor is igyekeztek kiszámí­tani a közeledő vagy távolodó téma pillanatnyi távolságát, amikor a felcsapott tükör miatt az AF-szenzor épp nem látott semmit. így hatékonyabb lehetett a fókuszálás, és sokkal több éles kép készülhetett, elsősorban a sportfotósok örömére. A fejlesztések eredményeképp az 1990-es évekre a legtöbb problémát sikerült áthidalni, a megmaradókat pedig minimálisra csökkenteni, í­gy a tükörreflexes gépek jogosan foglalták el egyeduralkodó helyüket mind a professzionális, mind az amatőr fotósok felszerelései között. A profi gépekbe 100%-os képlefedésű, nagy nagyí­tású keresőket épí­tettek, amelyek betekintési pontja kicsit hátrébb volt, hogy például szemüveggel is lehessen látni bennük a teljes képmezőt, de ez nagyméreű és nehéz pentaprizmát, valamint összetett kereső-lencserendszert követelt. Az amatőr gépekbe azonban olcsóbb és kisebb keresők kerültek, cserébe levágtak kicsit a kép széleiből, az egyszerűbb mattüvegek pedig nem nyújtottak a profi keresőkéhez hasonlóan világos képet. Megjelentek műanyag „mattüvegek”, amelyeken meg lehetett jelení­teni az aktí­v AF-mezőket, a felvételi adatok kijelzésére pedig keskeny információs sávot épí­tettek be, amely a keresőkép alatt látszódott.

Keresse a teljes cikket a Digitális Fotó Magazin március-áprilsi számában!

Share.

About Author

Admin