Az Apollo-program fotói

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +
Az Apollo-program során a nagyformátumú, akár 1,2 méteres képet adó panorámakamerák mellett középformátumú Hasselbladokat és 35 mm-es Nikonokat is használtak. A cikkből kiderül, hogy miért is volt nehéz a holdon fotózni és hogy mi a helyzet ma az eredeti felvételekkel.
1957 októberében az elsőként Föld körüli pályára állított műhold, a Szputnyik-1, majd 1961-ben a Vosztok-1 fedélzetén végzett első, emberes űrrepülés egyértelmű szovjet fölényt jelzett az űrkutatásban. Az amerikaiaknak egyetlen lehetőségük volt technológiai fölényük és persze megtépázott büszkeségük visszaszerzésére, az, ha elsőként érnek a Holdra. Kennedy elnök 1961-ben hirdette meg az Apollo-programot. Kijelentette, hogy az évtized végéig embert juttatnak a Holdra, és – ami a dolog nehezebbik részét illeti – biztonságban vissza is hozzák őt a földre.
Az első küldetés (Apollo-1, 1967) még az előkészületek közben tragédiába fordult, ugyanis egy gyakorlat közben, még az indítópadon bent égett a három űrhajós a kabinban. A baleset, illetve a biztonság növelését célzó módosítások és átalakítások miatt csaknem másfél évet késett a program első, emberes repülése (Apollo-7, 1968). A folyamatos munka, az eszközök és eljárások lépésről lépésre történő kipróbálása és gyakorlása 1969 nyarára meghozta a már nagyon várt eredményét, az Apollo-11 legénysége leszállhatott a Holdra. A sikeres landolást még további öt Holdrepülés követte, amelyek alkalmával az asztronauták egyre hosszabb és hosszabb időt töltöttek holdsétákkal és kutatással, valamint egyre több és több kőzetet gyűjtöttek be. Ezeknél a misszióknál a leszállás puszta ténye mellett már a lehető legtöbb tudományos eredmény elérése volt a cél, így egyre több felszerelést (például távolabbi kutatási területek felkeresésére épített holdautót is) vittek magukkal. A sikeres leszállások közé ékelődött az Apollo-13 repülése, amely során egy robbanás következtében nem csak a leszállás hiúsult meg, de kétségessé vált az is, hogy a három űrhajós egyáltalán vissza tud-e térni a földre. A drámai repülést az Apollo 13 című film is feldolgozta, amelyet a téma iránt érdeklődők számára feltétlenül ajánlok megtekintésre! Az eredetileg tervezett húsz misszióból költségcsökkentési okok miatt csak tizenhét jöhetett létre, így 1972-ben az Apollo-17 legénysége járt utolsóként a Holdon. A küldetések során egyre több és több fénykép készült, amelyek máig érdekes és értékes dokumentumoknak számítanak.
Az Apollo-17 felszereléséhez tartozó kamerák. Balra az űrhajó belsejében használt kamera a 80 mm-es objektívvel, mellette a 250 mm-es Sonnar objektív. A doboz a kábellel egy intervalométer, amely meghatározott időközönként képes automatikusan elexponálni a fényképezőgépet. Jobboldalt két holdfelszíni kamera látható, az egyik a 60 mm-es, a másik az 500 mm-es objektívvel.

Miért pont a Hasselblad?
Úgy tudjuk, hogy az USA első, emberes űrrepülési programjának derekán, 1962 októberében a Mercury-8 fedélzetén utazott először Hasselblad gép. Walter Schirra űrhajós a legenda szerint betért Houstonban egy fotós szaküzletbe, és vásárolt egy szériagyártású Hasselblad 500C fényképezőgépet egy 80/2,8-as objektívvel, amelyen mindössze annyi átalakítást eszközöltek, hogy letépték a bőrborítást, és a csillogó részeket feketére festették, hogy megelőzzék az űrhajó ablakában való tükröződést. A teljesen szériagyártású szerkezettel rendelkező fényképezőgép a súlytalanság állapotában, sőt a földre való visszatérés után is tökéletesen működött. A Schirra által készített, igen kitűnő felvételek döbbentették rá a NASA szakértőit, hogy az eddiginél nagyobb hangsúlyt kellene fordítani az űrutazások fényképes dokumentálására, így számos más lépés mellett felvették a kapcsolatot a svéd gyártóval, amely ettől kezdve fejleszt és gyárt fényképezőgépeket a NASA megrendelésére. Az első űrsétát (Gemini-4, 1965) is egy Hasselblad örökítette meg. 1966-ban már az SWC változat utazott a Gemini-9 fedélzetén, egy 4,5/35 mm-es nagylátószögű Biogon objektív társaságában. A Hasselblad 500 EL űrváltozatát az Apollo-8 fedélzetén (holdkerülés) használták először.

A Hasselblad 500 EL Data, a holdséták alkalmával használt fényképezőgép a 60 mm-es objetkívvel.

Az űrhajósok kamerái
Az Apollo űrhajókban az általános fotós feladatokra két speciális Hasselblad EL 500 fényképezőgép volt rendszeresítve 80, 105, 250 és 500 mm-es gyújtótávolságú objektívekkel. (A 105 mm-es objektív speciális UV-áteresztő kivitelű volt.) A leszállások alkalmával az egyik gép a Hold körüli pályán maradó parancsnoki modulban maradt, a másikat a holdkomppal levitték a felszínre. (Ezeket a kamerákat csak az űrhajó, illetve a holdkomp belsejében használták.) A gépekről a tömeg minimalizálása miatt minden felesleges részt eltávolítottak. Nem volt keresőjük, így feleslegessé vált a tükör és a mattüveg is. Mivel központi záras objektíveket használtak, a redőnyzárat is eltávolították. A fényképezőgépekhez csak olyan anyagokat használhattak fel, amelyek átmentek a NASA minősítésén, amely többek között az Apollo-1 tragikus tűzesete után sokkal szigorúbbá vált. Az űrhajósok ezekkel dokumentálták a manővereket, fotózták az űrhajó ablakaiból a Holdat és a Földet, illetve az 500 mm-es objektív segítségével részletes képeket készítettek a későbbi missziók számára kiszemelt leszállási helyszínekről. Az 500 mm-es objektívvel számos sztereofelvételt is készítettek, olyan módon, hogy a két felvételt kis időeltéréssel exponálták, így a képpár bázistávolságát az űrhajó által a Hold körüli pályán megtett út adta. Az említett objektívek „szériaközeli” típusok voltak, viszont a 100 mm-es f/3,5 fényerejű Planar objektív egyedi kivitelezésű volt. Mivel kizárólag a Hold körüli pályáról való fotózáshoz fejlesztették – fixen végtelenre állítva készült.

Az Apollo-8 fedélzetéről készült először fénykép földkeltéről. Ez a küldetés volt az első, amelynek során megkerülték a Holdat. A fekete-fehér felvétel (felül) az E jelű filmmagazinba fűzött fekete-fehér filmre készült, ugyanis ez volt éppen a gépen. Amire Anders és Lovell űrhajósok megkeresték és a gépre illesztették a színes filmet tartalmazó B jelű filmmagazint, a Föld már messzebb járt a horizonttól. Mégis a színes felvétel vált világhírűvé (alul). Nem véletlen a fotó tájolása sem. Bár a világsajtóban alul lévő horizonttal jelent meg a kép, a Hold körüli pályán lévő űrhajó ablakából eredetileg az itt látható orientációval készült el.

A holdkamera
Az űrhajóból való fotózás céljára mindig matt fekete burkolatú gépeket használtak, hogy megelőzzék az ablakokban való tükröződést, a Hold felszínére szánt példányokat azonban ezüstszínűre festették, hogy az égető napsütésben minél kevésbé melegedjenek fel.
A holdkamera (Hasselblad 500 EL Data) alapját a korábbi repülések során használt fényképezőgép képezte. A müncheni Compur gyárban speciálisan a holdi körülményeknek megfelelő központi zárakat készítettek. A szerkezet kenőanyagait módosították, ugyanis a hagyományos kenőanyagok felforrhattak, elpárologhattak, majd például a lencsefelületekre is lerakódhattak volna. (A holdi napsütésben körülbelül 140 fokra is felmelegedhettek a tárgyak.) A Hold felszínére a Zeiss külön objektívet tervezett. A 60 mm gyújtótávolságú f/4,5 fényerejű Biogonnal szemben a NASA igen szigorú elvárásokat támasztott. A lehető legnagyobb látószögű objektívet szerették volna, a lehető legkisebb torzítási értékek mellett. Még a torzítás szimmetrikusságára is szigorú paramétereket adtak meg. Ennek oka, hogy a felvételeknek alkalmasaknak kellett lenniük arra, hogy rajtuk méréseket végezzenek, tárgyak távolságát és méretét állapítsák meg, igen nagy pontossággal. Szintén a képeken való pontos mérés miatt került egy pluszalkatrész a holdkamerák belsejébe. A film előtt egy mindkét oldalán tükröződésmentesített üveglap helyezkedett el, amelyen egy 1×1 centis vonalháló sarokpontjainak megfelelően keresztek voltak. Így a keresztek minden felvételre rákerültek, és a mérések referenciapontjaiként szolgáltak. (A keresztek elhelyezési pontossága 0,005 mm volt!) A „resau plate” nevű precíziós üveglapokat az objektívekhez hasonlóan a Zeiss gyártotta le. A holdkamerákat a fotókon tervezett későbbi mérések pontosságának érdekében egyenként kalibrálták, ugyanis az objektív-resau plate-filmsík rendszernek mikrométeres pontossággal kellett egymáshoz képest elhelyezkednie.
A motoros filmtovábbítású fényképezőgépen egyéb módosításokat is el kellett végezni, például különös gondot fordítottak a filmtovábbításból eredő sztatikus feltöltődés levezetésére.

Az Apollo-12 űrhajósa, Alan Bean pormintát gyűjt. A sisakrostélyon tükröződő Pete Conrad a mellkasára rögzített fényképezőgéppel készítette a felvételt.

A teljes cikk a Digitális Fotó Magazin 2007. októberi számában olvasható, amely elérhető a Laptapíron!

Share.

About Author

Admin