A fotóipar legnagyobb melléfogásai<

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

Flopilemezes fényképezőgép, külön megvásárolható időautomata mód, APS film és Power Zoom. Összegyűjtöttük a fotóipar legnagyobb melléfogásait és félrecsúszott fejlesztéseit.

Minden gyártó történetében van legalább egy olyan termék vagy megoldás, amely kifejlesztésekor kiűnő ötletnek űnt, utóbb mégis használhatatlannak vagy tévedésnek bizonyult. Némelyiken ma már csak mosolyogunk, de van olyan is, amely bár műszakilag remek megoldásnak űnt, a piaci környezet vagy a technika fejlődése nem tette lehetővé elterjedését. Esetleg csak túl hamar járt el felette az idő. Bemutatunk néhányat.

 

.” href=”galeria.php?cid=94″>

Programkártyák tükörreflexeshezAz 1980-as évek közepére a legtöbb gyártó kirukkolt autofókuszos, motoros filmtovábbí­tással felszerelt modelljeivel, amelyeken a hagyományos manuális expozí­cióvezérlés mellett már megjelentek az idő-, rekesz- és programautomata módok. Program módban a gépek maguk állí­tották a záridőt és a rekesznyí­lást. Pluszlehetőségek azonban nem voltak. A Minoltának az elsők között jutott eszébe, hogy fényképezőgépeit új üzemmódokkal szerelje fel, amelyek például portréfotózáshoz, tájképhez, sporthoz, makróhoz optimalizálják a felvételi beállí­tásokat, kedvezve ezzel a kevésbé hozzáértő fotósoknak. A nagy ötlet abban állt, hogy ezeket az üzemmódokat egy-egy külön megvásárolható programkártyán hozták forgalomba, amelyeket be lehetett illeszteni a fényképezőgépbe. Ha megvettük a „portré” kártyát, akkor gépünk képes volt portré módban fotózni, ha „sport” kártyát tettünk be, a gép a gyors mozgásokhoz igazí­totta a felvételi paramétereket. Jöttek aztán a különféle kreatí­v kártyák, újabb lehetőségekkel, például multiexpozí­ció, expozí­ciósorozat, elhúzott hátteres fényképezés, lágy kép készí­tése két egymásra exponált fotó segí­tségével stb. Volt olyan kártya is, amely eltárolta az egyes felvételek expozí­ciós adatait. Ezeket a fényképezőgép információs kijelzőjén lehetett előhí­vni, akár fotózás közben is, akár a tekercs elfényképezése után, otthon. A minden újdonságra vevő fotósok kezdetben meg is vásárolták a pluszkártyákat, de néhány év múlva már megjelentek azok a fényképezőgépek, amelyek egyrészt beépí­tett motí­vumprogramokkal rendelkeztek, másrészt ezeket az extra funkciókat egy jobb tükörreflexessel mindenféle bőví­tés nélkül, némi fotós ismeret birtokában is meg lehetett oldani. A kártyás rendszer először a Dynax 7000i fényképezőgépnél jelent meg (1988). Összesen hat kártyás modellt és nagyjából 25 különféle kártyát hoztak forgalomba, de az 1990-es évek közepére már elvetették a fejlesztők ezt a megoldást. A cserélgethető programkártyák í­gy megmaradtak a korszak egyik érdekes vadhajtásának.

 

.” href=”galeria.php?cid=94″>

Photo CDAz 1990-es évek elején már a legtöbb munkahelyen számí­tógépeket használtak, szárnyait bontogatta a DTP, azaz a számí­tógépes kiadványszerkesztés. A szövegoldalak és számsorok mellett a számí­tógép képernyőin megjelentek a grafikák és fotók. Még mindenki filmre fotózott, de egyre többször volt szükség a képek digitalizálására és digitális formátumban való tárolására. A fotós ipar koronázatlan királya, a Kodak, úgy döntött, hogy szabványosí­tja a fotók digitalizálását és tárolását, létrehozva a Photo CD formátumot. Először 1992-ben kerültek piacra a szolgáltatók számára készí­tett, CD-í­róval egybeépí­tett szkennerek, és a felhasználók számára fejlesztett lejátszók. A fényképek hatféle felbontásban kerülhettek a lemezre, a 128×192 pixelestől a 4096×6144 pixelesig. Az eredeti elképzelés szerint a szolgáltatók beszkennelik az előhí­vott filmet, a fogyasztók pedig a hagyományos CD-lejátszókhoz hasonló Photo CD-lejátszókkal tévékészüléken nézhetik meg a fotókat, illetve utánrendelés esetén a jóval könnyebben kezelhető CD-ről készí­ttetnek új papí­rkópiákat. Természetesen, ha szükség volt rá, a képeket számí­tógépbe is betölthették. A legnagyobb felbontású képekből egy lemez 25 darabot volt képes tárolni (a maximális mellett a képet az összes alacsonyabb felbontásban is lemezre í­rták). 1992-ben a legnagyobb létező merevlemez mindössze néhány GB-os volt, amelyre maximum néhány száz fénykép fért volna el, í­gy elvileg lett volna létjogosultsága a Kodak megoldásának. ím megszületett a digitális képtárolást forradalmasí­tó JPEG-képformátum, amely igaz, némi adatveszteség árán, de minden addiginál hatékonyabban volt képes tömörí­teni a fotókat. Az új formátum segí­tségével hirtelen több ezer fotó fért már el egy egyszerű, í­rható CD-n, miközben az emberek többségének nem is volt szüksége digitális fotókra, nem akarta tévéképernyőn nézegetni képeit. A drága lejátszókat nem nagyon vásárolták, és a felhasználók sem fizették meg a szkennelés pluszdí­ját. A Photo CD lassan okafogyottá vált, mára el is űnt az informatika és a fotóipar süllyesztőjében.

 

.” href=”galeria.php?cid=94″>
.” href=”galeria.php?cid=94″>
.” href=”galeria.php?cid=94″>

Különböző filmformátumok
A második világháború vége óta egyeduralkodó 35 mm széles (Leica) filmet a nagy gyártók számos alkalommal szerették volna lecserélni valami másra. Elsősorban az amatőrök számára szerettek volna egyszerűbben kezelhető fényképezőgépeket és filmeket létrehozni. íltalában a megszokott 24×35 mm-esnél kisebb filmkockákat választottak, ami bár jóval alacsonyabb felbontást nyújt, de az amatőrök tenyérnyi papí­rképeihez megfelel. Az egyik első jelentős próbálkozás a Kodak 126-os jelzésű formátuma volt. Ez szintén 35 mm széles filmcsí­kon alapult, amelyre a hozzá való fényképezőgépek 28×28 mm-es négyzet alakú fotókat készí­tettek. A film zárt kazettában foglalt helyet, amelyet csak be kellett helyezni a fényképezőgépbe, nem kellett a befűzéssel bajlódni. Az 1963-ban bevezetett formátum elsősorban Amerikában tett szert nagyobb népszerűségre, de í­gy sem sikerült kiszorí­tania a 35 mm-es filmet. A 126-osnál sokkal jobban elterjedt, hazánkban is népszerű volt, az 1972-ben szintén a Kodak által megjelentetett 110-es „pocket” formátum. A zárt kazettába töltött 16 mm széles filmcsí­kra a fényképezőgépek 13×17 mm-es képet készí­tettek. A kis filmméret vitathatatlan előnye, hogy az addigiaknál jóval kisebb fényképezőgépet lehetett hozzájuk fejleszteni. Ezt a gyártók ki is használták, sőt a Pentax odáig merészkedett, hogy a 110-es formátumhoz kicsi tükörreflexes fényképezőgépet, hozzá kicsi objektí­veket, motoros felhúzót, gyakorlatilag egy komplett rendszert fejlesztett ki. Az apró tükörreflexesek azon kí­vül, hogy az egész fotós ipar legkülönlegesebb termékei közé tartoznak, nem sok vizet zavartak, ugyanis a kis filmméret nem volt alkalmas igazán jó minőségű fotók készí­tésére, í­gy hamar kiderült, hogy nincs értelme a szinte használhatatlanul kicsi gépeknek.
A legérdekesebb filmformátum alighanem a szintén a Kodak nevéhez fűződő, 1982-ben bejelentett Disc film. A zárt műanyag kazettába helyezett, kör alakú tárcsára 15 darab 8×11 mm-es képecskét lehetett készí­teni. A tárcsa minden exponálás után elfordult, hogy a fényzáró kazetta apró, zárható nyí­lásán újabb felvétel készülhessen rá. A kazettát egyszerűen lehetett kezelni, nem kellett foglalkozni visszatekeréssel. Az eljárás különlegesen kisméreű és lapos fényképezőgépek készí­tésére nyújtott lehetőséget, de a képminőség elmaradt a várttól, í­gy ez a formátum sem lett sikeres.

A teljes cikk itt érhető el!

Share.

About Author

Admin