25 éves az SD-kártya

Az SD-jelzésű memóriakártyát 2000-ben mutatta be a SanDisk és a Panasonic, hogy aztán győztesként kerülve ki a formátumháborúból, mára a digitális fotózás első számú adathordozójává váljon.

A digitális fényképezőgépek által létrehozott fotók tárolása a kezdetekben egyáltalán nem volt triviális. Az első kereskedelmi tükörreflexes kamera még egy oldaltáskában lévő merevlemezre mentette a képeket, más modellek beépített mágneslemezes meghajtót tartalmaztak, és volt olyan adathordozó is, amely már memóriachipekben tárolta a képeket, de csak addig, amíg le nem merült benne a gombelem. A megfelelő műszaki megoldás azonban már készen állt az 1980-as évek végére, a Toshiba által kifejlesztett NAND-Flash memória képében. A mozgó alkatrész nélküli memóriachipek akkor is megőrizték az adatokat, ha kikapcsolták a tápfeszültséget, cserébe meglehetősen drágák voltak, csekély memóriakapacitással – legalábbis eleinte. Az első, flash-technológiára épülő memóriakártya-szabványt, a CompactFlash-t az amerikai alapítású SanDisk fejlesztette ki, az a cég, amely 1991-ben az első számítógépes SSD-meghajtót is megalkotta, és a kezdetektől fogva ott bábáskodott a flash-technológiás adattárolás megszületésénél. A CompactFlash után egy évvel, 1995-ben érkezett a piacra a SmartMedia, majd 1997-ben a MultiMediaCard, és 1998-ban a Sony-féle MemoryStick. Kibontakozóban volt egy formátumháború, amely megkeserítette a felhasználók életét a sok párhuzamos és inkompatibilis megoldással, s közben még az sem tűnt biztosnak, hogy végül a legjobb megoldás kerül ki győztesen.

Daliás idők
A CompactFlash kártyát kifejlesztő SanDisknél hamar rájöttek, hogy a viszonylag nagy fizikai méretű adathordozó nem alkalmas az olyan, kisebb méretű eszközökhöz, mint amilyenek a mobiltelefonok. Az 1990-es évek közepén kezdtek ugyanis megjelenni az elsőgenerációs – még nem érintőképernyős – okostelefonok, amelyekhez szükség volt cserélhető memóriára. A SanDisk így megbízta egyik mérnökét, Micky Holtzmant, hogy a jelentős mobilcégnek számító Siemensszel és a már akkor legendás Nokiával együttműködve kezdje el egy új memóriakártya-szabvány kidolgozását, amely mobiltelefonokban és más hordozható eszközökben is használható. A SanDisk izraeli fejlesztőközpontjában munkához látó csapathoz Yosi Pinto, a cég vezető beosztású mérnöke csatlakozott még, aki mindig is chiptervező akart lenni, így gondolkodás nélkül hagyta ott a több lépcsőfokkal magasabb pozícióját az érdekes feladatért. Az új kártyához ugyanis nemcsak a memóriára, hanem egy speciális vezérlőchipre is szükség volt, amely a gazdagéppel való kommunikációért felelt. Az ő produktumuk lett 1995-re a MultiMediaCard (MMC) kártyaszabvány. Ez azonban lassabban terjedt, mint ahogy várták volna, és hamar ki is derült néhány műszaki korlátja, így nem lett igazán sikeres. Az MMC-t kifejlesztő csapathoz 1999-ben, pont a megfelelő időpontban futott be a Toshiba és a Panasonic megkeresése, hogy tapasztalataikat felhasználva hozzanak létre közösen egy minden korábbinál jobb kártyamegoldást. A Panasonic részéről azért volt sürgős a lépés, mert a nagy vetélytárs Sony már piacra dobta saját MemoryStickjét, a Toshiba pedig látta már korábbi formátuma, a SmartMedia korlátait. A Panasonichoz és a Toshibához képest a SanDisk őrületesen kis cégnek számított, de alighanem náluk volt akkoriban a legtöbb tudás ezen a szakterületen. Holtzman megmaradt az MMC továbbfejlesztésére irányuló feladatoknál, így Pinto egyetlen háttéremberrel kezdett az új, SecureDigital (SD) nevű szabvány kidolgozásához, és meg is lepődött, amikor megtudta, hogy csak a Panasonicnál 20 fős mérnökcsoport várakozik az eredményeire. A munkát gyorsítandó a Panasonic néhány nap alatt öt japán mérnököt küldött az izraeli csapatba. Az SD-t az MMC egyfajta utódjának is szánták, a kártyák fizikai mérete azonos volt, és az SD-aljzatokat felkészítették az MMC-hordozók fogadására is. A Panasonic erős biztonsági követelményeket fogalmazott meg a szerzői jogok védelme érdekében, előre látva az MP3-lejátszók terjedését, így az SD-szabványba másolásvédelmi megoldást is integráltak, habár ezt a későbbiekben szinte egyetlen eszközben sem alkalmazták. Az új kártya logóját egy az egyben a Super Density Disctől kölcsönözték, amely a Panasonic és a Toshiba sikertelen fejlesztési kísérlete volt a DVD konkurenciájaként. Az első, még gyártás előtti minták óriásinak tűnő 8 és 16 megabájtos kapacitással készültek el, az első kereskedelmi modellek 2000-ben azonban már maximum 32 MB-osak voltak. Természetesen az üzletekbe kerültek a kisebb kapacitású 8 és 16 MB-os változatok is, lényegesen kedvezőbb áron. A három vállalat még ebben az évben megalapította az SD-szövetséget, amelynek feladata lett, hogy folyamatosan egyengesse a szabvány útját, folytassa a műszaki fejlesztéseket, és ami a legfontosabb, igyekezzen minél jobban elterjeszteni az SD-t az akkor gombamód szaporodó digitális kameragyártók között.

A Cikk a Digitális Fotó Magazon 2025. november-decemberi számában folytatódik!