In memoriam Habik Csaba

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

2019. október 24-én temették el Habik Csaba fotóriportert. Ahogy korábban megírtuk, hosszan tartó betegség után, 63 éves korában hunyt el.
Itt közöljük Szűcs Gábor (kolléga és barát) búcsúbeszédét, majd néhány érdekes, 1989-es fotójával emlékezünk rá.
Hát elment a Fotós is.

Szinte napra pontosan 16 évvel ezelőtt érkeztünk mindketten a Szabad Földhöz. S pusztán csak ez alatt a 16 év alatt hányszor, de hányszor kellett búcsút vennünk valakitől, akinek neve már nem szerepel többé a lap hasábjain, aki nem tűnik fel többé a szerkesztőségi folyosókon, soha már.
Pethes Jóska, a Kisszilas, Bohanek a kommandós, Varga Jóska, Bajor Nagy Ernő, mindenki  Fortunátus doktora, Fodor Gyuri, Koppány Gyuri, Adonyi Sztancs János, Körmendi Lajos, Laczkó Erzsi, Tamás Gábor egykori főszerkesztőnk, Fodorné Csurika, s most legutóbb, a főnökünk, Horváth Laci.
Tizenhat év – 13 halott. És most már 14. Erősödik a tüzelés.
Így hát megint együtt vagyunk, mert ismét eltávozott közülünk valaki. S, ahogy ez rendesen megszokott: ismét csak hamarabb, mint ahogy elérkeznék az ideje.
Tulajdonképpen rendjén van, hogy a riporter nem lesz egészen öreg ember. Mert gyorsan él és sokat, benne van minden izgalomban és lázban, mert elsőként értesülve éli végig mások bajait és gyötrelmeit. Ilyenkor mérgelődik, szenved, gyötrődik, panaszkodik, kesereg és dühöng mások helyett, s mivel minden idegszálával átéli a mások gyötrelmeit, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy már nincs tovább.
Olyankor aztán lefekszik, és meghal.
Mindez az elmúlt több mint 50 év történése, amely 50 év felért egy kisebbfajta háborúval. A lelkek és az idegek háborújával mindenképpen.
Amikor valaki eltávozik, mindig arra gondolok, hogy ha szerencsés vagy, akkor az életed során voltak olyan munkahelyeid, amelyek meghatározónak bizonyultak számodra. És ha igazán szerencsés voltál, akkor akadt köztük legalább egy, amit soha el nem felejtesz, ahol felnőttél, ahol megtanultál valamit, ahol befogadtak – ahol a családod várt, reggelente.
Csabi szerencsés ember volt, neki volt ilyen. Kettő is. Előbb a Magyar Hírlap, utóbb pedig mi, a Szabad Föld.
A szakma mellett itt tanulta meg, hogy az újságkészítés csapatjáték, hogy egy közösségből igenis lehet család, amelynek tagjai vigyázzák, segítik egymást még akkor is, ha a lapkészítés közben szüntelen viták zajlanak. S ez így is maradt mindvégig: barátok voltunk, miközben dolgoztunk és vitatkoztunk 16 éven át, röhögtünk és veszekedtünk napestig. Ez ugyan a munkahelyünk volt, de sokkal inkább az otthonunk, a baráti körünk, a közös ebédelések, a piálások, a bulik, a költözések; viccek, összeveszések és kibékülések, szerelmek és szakítások színhelye.
És akik most itt állunk, a még megmaradt család, lassan be kell lássuk: már mindig ez lesz. Mindannyian ide költözünk, ide, a temetőbe. Ha együtt akarunk lenni, hát ide jövünk.
1956. február 13-án született. Mit mondjak, a történések sűrűjében. Másnap tartotta a szovjet párt történelmi, XX. kongresszusát, ami alapjaiban rengette meg a kommunista világot. Ugyan a 13-i lapokban a magyar kommunisták, Rákosival az élükön forró szeretettel köszöntötték a nagy testvér kongresszusát, másnap viszont alaposan megrettenhettek Hruscsov négyórás beszédétől, amelyben letaszította Sztálin generalisszimuszt a trónjáról… Végzetes hónapok, vészterhes évek vártak ránk.
„Soha életemben nem akartam fényképész lenni” – adta tudtul Szarka Klára vele készült interjújában. Abban az időben volt kamasz, amikor az Illés együttes megjelent a színen, így hát döntött: rocksztár lesz, ez nyilvánvaló. „Apám Kárpátaljáról származik, és minden évben elment a Szovjetunióba, rokonlátogatásra. Az egyik alkalommal kértem: hozzon egy gitárt. Amíg oda volt, megvettem a Gitáriskola című könyvet, s elkezdtem tanulmányozni. Amikor azonban megjött a gitár, néztem, valami nem stimmelt. Hét húr volt rajta! Ami megoldhatatlan probléma volt, mert a Gitáriskolában azt olvastam, hogy a gitáron hat húr van. Itt aztán meg is szakadt a muzsikusi pályafutásom.”
Az iskolában finoman szólva sem volt éltanuló, sőt. Kissé bandzsa, vastagszemüveges, ettől félszeg, gátlásos fiú, talán ezért akart híres ember lenni. Ha a beatzenészség nem sikerült, azért az olimpiai bajnokság se rossz – gondolta. „Úgyhogy elhatároztam, kerékpáros olimpiai bajnok leszek. El is mentem a Beszkártba, vagyis a BKV-hoz, és tíz évig keményen nyomtam az országúti bringázást. Tízévi versenyzés után egyszer olyan jól sikerült teljesítenem a távot, hogy megvárt a zsűri. Ami korábban sohasem fordult elő, mert egyébként mire célba értem, már mindenki otthon kanalazta a húslevest. Hazamentem, megittam néhány üveg sört, és azt mondtam: okos sportoló a csúcson hagyja abba, és szögre akasztottam a biciklit. De még mindig híres ember akartam lenni, akkor már fényképezgettem; végül is a Nagy Fotóriporter, az sem piskóta.”
Azért ebben, mármint, hogy nagy fotóriporter lesz, nem volt egészen biztos, de szerencsére közben rátalált legfőbb szenvedélyére, a fényképezéssel kapcsolatos tárgyak, és micsodák gyűjtésére. „Eldöntöttem, hogy ebben én leszek a legnagyobb, és nagyon valószínű, hogy az vagyok. A világon sem tudom, hogy van-e még egy ilyen marha, mint én a mütyürjeimmel.”
Teszmőnek nevezte gyűjteménye tárgyait, amiket folyamatosan rakosgatott, rendszerezett, teszegetett, márpedig teszegetni, csakis a teszmőket lehet, ugyebár… „Kimegyek a Kőbányai útra, és negyven forintért veszek valami baromságot. Jobban mondva nem egyet, hanem kétszázat. Cefetül nem hagyok ott semmit” – hangzott gyűjtői ars poeticája.
Csabának szerintem tízezernél is több tárgya volt, csak játék fényképezőgépből több száz. De az egyiknek rózsaszínű az exponáló gombja, a másiknak zöld, az egyiken Csipike van, a másikon meg a Malacka. És aztán fényképező zongora, cukorral töltött kamera, fotós bögrék, képek, festmények, és persze értékek: ékszerek, dagerrotípiák, híres fényképészek által aláírt vintage-fotók; s az is biztos, hogy Csabáé az ország legnagyobb fotográfiai magánkönyvtára.
A kollégáktól, ha megérkeztek külföldről, az első kérdése ez volt: Teszmőt hoztál? A család egész jól viselte Habik mániáját. Lányai, Ági és Panni, amikor még kicsik voltak külön teszmő-pénzt kaptak utazáskor. Bár: „Amikor már harmadik napja voltunk Rómában, s csak játékboltokat láttunk, az asszony felvetette, hogy itt van például a Colosseum, mi lenne, ha azt is megnéznénk? Nos, az ilyesmiből volt némi feszültség…”
Eredendően karosszéria-lakatosnak tanult, így hát a kétkezi munka soha nem állt tőle távol: a gyalu vagy a hegesztőpisztoly épp oly természetes munkaeszköze volt, mint később a fényképezőgép, majd a komputer. A fotózáshoz is kétkezi melósként érkezett: a Lapkiadó Vállalat laborjában ismerte meg az akkori technikát. Később a vállalat képszolgálatához került, s mivel a Lapkiadónak akkoriban több mint 400 lapja volt, Csaba is egyre több munkát kapott, mint fotós. Közben elvégezte a fotósiskolát, így került 1982-ben a Magyar Hírlaphoz. S ugyanitt lett aztán fotósból a fotórovat vezetője; neki is köszönhetően a rovat megkapta a legnagyobb szakmai elismerést, a Pulitzer-emlékdíjat. A Szabad Földhöz a Hírlap pálfordulása után, 2003-ben érkezett akkor, amikor a film, a papírkép, a fixírsó világa éppen véget ért, s beköszöntött a digitális jelen. Ő vezényelte le az átállást, és itt is sikerült olyan munkatársi gárdát kialakítania, amely párját ritkítja a magyar sajtófotográfiában. Vezette a rovatát, fényképezett, sőt, olykor remek, hangulatos írásaival is építette a Szabad Föld sikeréért. Bár sok iskolát nem végzett, de rendelkezett az újságcsinálók legfőbb képességével: mindenkivel tudott kapcsolatot teremteni. Legyen az egy útburkoló, vagy egy klasszika-filológus professzor.
Mindent tudott a szakmáról, amelynek mestere lett. Alapító tagja volt a Magyar Fotóriporterek Társaságának, tagja lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének és az Escher Károly alkotócsoportnak. Több önálló kiállítással jelentkezett, és számos csoportos tárlaton vett részt. A Balogh Rudolf-díjat 2003-ban kapta meg.
„Aki komolyan veszi ezt a szakmát, amikor szabadságon van, akkor is hallgatja a híreket, megpróbál képben maradni. Szabadságon is fotóriportert játszik az ember, és hogyha hall egy hírt, akkor jár az agya, hogy ezt most hogyan lehetne képben megfogalmazni.” Az elesettek ügyében, például a cigánykérdésben nem ismert megalkuvást. „Az értük való kiállás nekem egy ügy. Ha valahová el lehet menni, és be lehet mutatni, hogy méltatlanul bánnak velük, az nekem nagyon fontos. A sajtónak feladata, hogy az elnyomottakért a hatalommal szemben kiálljon, és harcoljon.”
Vele az egyik utolsó szerkesztőségi figurát veszítettük el. A mára egyre inkább „hivatallá” szürkülő szakmánkban Csaba színes egyéniségével mindig is kirítt. Miközben néhányan elkönyvelték egy cinikus, gonoszkodó, ironizáló, senkit és semmit nem tisztelő valakinek – amely tulajdonságok egyébként nagyon is ajánlhatók mindenféle sajtómunkásnak –, aközben ő csak igyekezett palástolni érzelmeit. Tudta, hogy milyen az igazi szerkesztőségi hangulat, tudta, hogy a bajtársi zrikálás mögött valódi szeretet található, bárki-bármit kért tőle, számíthatott rá.
A szobájában örökösen szólt a zene, amiből néhányat itt is hallhatunk. A Kispál és a Borz egyik száma is tulajdonképpen teszmőnek tekinthető, hiszen azt éneklik benne: „Itt a világ végén csinálnánk egy nagy fotót… Mert a végén mindenki összeáll majd egy képpé…” És amit szinte naponta lejátszott: Bada Tibor, vagyis hát Bada Dada pusztító poptörténeti himnusza, az Apa kocsit hajt. „Apa kocsit hajt. Két kézzel, egy kézzel, kéz nélkül. Apa ideges! Hű de ideges Apa!” – ezt aztán állandóan idézte CsabaApa, miközben soha nem volt ideges. A zene legfeljebb akkor maradt abba, amikor a KedvesaranyosBulgáriaiGyuribácsi beköszöntött a Klubbosin.
Csabiból Csaba bácsi lett. Nem is a kora miatt, bácsinak a mestereket szólítják a tisztelet okán. De azért múltak az évek. Az igazi öregedés akkor kezdődik, amikor már tőlünk kérdeznek. Mint mi, az egykori öregektől. Akkor kezdünk öregedni, amikor már válaszolnunk kell: továbbadni, továbbmesélni a mesterséget, a történeteket.
A fotósvilágban nem szokás elárulni a titkokat, Csaba keze alatt azonban sok tehetséges fiatal indult a pályának. Olykor persze bosszantották őt. Egy-egy gyenge anyag láttán rendszerint megkérdezte: Kisfiam, itt mire gondoltál, amikor megnyomtad a gombot? Ahogy régen volt, inasoknak hívta őket, amely címet mindegyikük büszkén viselte. Halálhírére több egykori inasa jelentkezett, búcsúzva mesterétől, az egyikük éppenséggel Kanadából. Csaba volt egyik kitalálója a Magyar Sajtófotó Pályázat különdíjának, a legjobb hírképért járó Escher Károly-díjnak is.
Az utolsó hat év maga volt a tragédia. Magánéleti és fotóséleti válság – Csaba egyedül maradt. Miközben mindenki társasági embernek hitte, valahol legbelül mindig magányos volt. S ez a magányos én, egyre jobban felülkerekedett, nem engedett segíteni magán, egyedül küzdött démonaival. Bezárkózott, senki sem látogathatta, még a Zsaru haverja sem, az ajtaján zárat cserélt. Fánika maradt vele, a mentett kiskutyája. Amikor már tiltakozni sem volt ereje, kórházba került. S abban sem vagyok biztos, hogy az utolsó napján eljutott tudatáig a hír: Ágitól útban van az unokája…
Mi marad hátra? Csak ami nem adóztatható. Vagyis hát – minden. A szavaid, a mondataid, a mosolyod, a könnyeid, a fölemelt mutatóujjad, a bömbölő rádiód, a fotóid és a történetek ezrei.
Nem vagyok vallásos, s itt nincs pap. Pedig olykor, igen, talán ilyenkor jó volna hinni, jó volna reménykedni egy másik világban, ahol majd egyszer találkozunk. Nekem nincs mibe kapaszkodni, tán ezért van, hogy ennyire fáj most minden. Nem tudom kimondani, hogy halleluja, hogy feltámadunk, hogy örüljünk testvérek, most csak a bánat van.
Bár a csuda tudja. Nem biztos, hogy örülnél a sok fekete ruha láttán. Szerintem inkább arra biztatnál bennünket: ne sírjatok azért, mert vége – mosolyogjatok inkább azért, ami eddig megtörtént…
Végrendelet: „A temetésemen a Szücs Gábor beszéljen. Tud róla.”
Megtettem, amire kértél. És most József Attila két sorával búcsúzom tőled:
„Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.”
Mindig emlékezünk majd Rád. És csináljuk a lapot, és készül a leltár…
„Megérkeztünk úti célunk végére, sikerült a tervünk, vége e kalandnak, mondja Apa most.”

Ebédosztás a menekülteknek Zugligetben (Bp. 1989. aug., Habik Csaba felvétele)

Keletnémet menekültek ellenőrzése az osztrák-magyar határon (Bp. 1989. aug., Habik Csaba felvétele)

Megkezdik a kivonulást az első szovjet páncélos csapatok, Kiskunhalas, 1989. április 11. (Habik Csaba felvétele)

Megkezdik a kivonulást az első szovjet páncélos csapatok, Kiskunhalas, 1989. április 11. Habik Csaba felvétele

Megkezdik a kivonulást az első szovjet páncélos csapatok, Kiskunhalas, 1989. április 11. Habik Csaba felvétele

Silov, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok főparancsnoka mátyásföldi lakásuk előtt, Budapest, 1991. június 19 Habik Csaba felvétele

 Megkezdik a kivonulást az első szovjet páncélos csapatok, Kiskunhalas, 1989. április 11. Habik Csaba felvétele

Share.

About Author

Szita Péter