Suzanne Szász: A testbeszéd fényképésze

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

Amikor Suzanne Szász az 1950-es évek elején Amerikában a gyermekfényképezés mellett kötelezte el magát, még senki sem tudhatta, hogy a világ egyik legjobb gyermekfotósa lesz.

Tapasztalatból mondom, hogy a világ legjobb fényképészei sem képesek a saját gyereküket (már ha volt nekik) normálisan lefényképezni. Valami miatt elűnik az önkontroll, a szaktudás, és hiábavalóvá válik az az alapelv, hogy a fényképezőgép csak akkor produkálhat maradandó értéket, ha valaki olyan használja, aki egyébként is alkalmas a körülöttünk lévő dolgok újrafogalmazására.
Mindezekből következik, hogy gyereket fényképezni, azaz jól fényképezni nagyon nehéz. Fel kell ismerni, hogy a gyermekek érzelmeinek a szavaknál is tökéletesebb kifejezőeszköze a testtartásuk, egy-egy grimasz, egy-egy pillantás. Ezek mind tökéletesen visszaadják a gyerek lelkiállapotát. Amikor Susanne Szász az 1950-es évek elején Amerikában, egy nyári gyermektáborban mindezt felismerte, és a gyermekfényképezés mellett kötelezte el magát, még senki sem tudhatta, hogy a világ egyik legjobb gyermekfényképésze lesz. 1915-ben született Budapesten, és 17 évig abban a Báthori utcai házban lakott, amely évtizedekig a Magyar Fotóművészek Szövetségének is otthont adott. Elkényeztetett, beteges kislány volt, akit elképesztően sokat műtöttek, í­gy emlékei szerint idejének nagy részét orvosnál töltötte. A Baár-Madaras Gimnáziumba járt, s ekkor már a német, angol, francia nyelv tanulása mellett ideje volt délutánonként műkorcsolyázni, teniszezni és táncórákra járni. Korán, már 17 éves korában férjhez ment, gyereket akartak, de sehogy sem jött össze. 19 éves volt, amikor egy barátnője, Lucy Borbás – aki később Kanadában lett fotós – Vadas Ernőhöz járt fotókurzusra, és elhí­vta magával.

Keresse a teljes cikket a Digitális Fotó Magazin július-augusztusi számában!

Share.

About Author

Admin