tipa


A Digitális Fotó Magazin a
TIPA magyarországi tagja.
www.tipa.com

keresés

BEJELENTKEZÉS

Felhasználó név:
Jelszó:

Hirdetés

FACEBOOK


Elhunyt Nagy Lajos fotóművész

Létrehozva: 2015.02.06  14:02   
mail
nyomtatás
betuméret növelés
betuméret csökkentés
Kötelező közhelyként szokták írni a nekrológokban: megint szegényebbek lettünk. Ám most, Nagy Lajos halálhírét véve, tényleg úgy érezhetjük, hogy sokkal szegényebb lett a magyar fotográfia nélküle.
Az elmúlt évtizedekben jószerivel nem múlhatott el kiállítás megnyitó, szakmai rendezvény az ő jelenléte nélkül. Kíváncsisága kiapadhatatlan volt. Megnézte, átgondolta a látottakat, hallottakat, élményeit megvitatta azokkal, akiknek adott a véleményére. Azt is, ami közel állt a szívéhez, de azt is, ami elsőre nem is tetszett neki. Nemcsak az ismerős korosztályok és stílusok képviselőit követte nyomon alkotómunkájuk során, de a fiatalokra is mindig ügyelt. Együtt élt a korral, s ebben a saját életkora soha sem akadályozta.

Nyílt szívvel és bölcs derűvel szemlélte a világot. Nemcsak érdeklődése, de tenni vágyása sem csökkent soha. Önzetlenül vállalt szakmai-közéleti feladatokat, a Magyar Fotóművészek Szövetségében hosszú-hosszú évtizedek óta.
Látványaim 6 tételben címmel nyílt meg retrospektív tárlata a 85. születésnapja alkalmából. Nemcsak jól ismert, régebben készült fotóiból válogatott, de kiállította az újszerű látásmóddal 82 évesen exponált egyik művét is. Egy impresszív, de puritán képét egy piros székről. Amit akkor írtam róla, az alkotóról, ma is igaz: „Nagy Lajosnak jó érzéke van a hiány misztikus drámaiságának ábrázolásához. Elég csak az Auschwitzban készült fotójára vagy a másik székes kompozícióra, a Fehér székekre gondolnunk. Azok az attribútumok - székek, asztalok, cipők -, amelyek azonnal az ember jelenlétét feltételezik, ember nélkül zavarba ejtőn magányosak, hiányt árasztók lesznek. A fotón az üres szék olyan, mint a puska a színpadon. Utóbbitól mindenki azt várja, mikor sül el, a székekbe pedig ülni kellene, odavárnánk a kép főhősét." Azt persze nem gondoltam akkor írás közben, hogy a hiány misztikus drámaiságát vele kapcsolatosan majd egészen személyes módon is megtapasztaljuk.
Négy évvel ezelőtti bírálatomat képkompozíciójáról azzal fejeztem be, ami most másként, de nagyon is érvényesnek tetszik:
„A lelkünk mélyén mind tudjuk: ami hiányzik, sokszor az a legfontosabb."

Nagy Lajostól, saját kívánsága szerint, a legszűkebb családi körben vesznek végső búcsút.

Nagy Lajos már az ötvenes években komolyabban kezdett foglalkozni a fényképezéssel, rendszeresen publikálta képeit, több önálló tárlata volt, dolgozott fotóriporterként és értő képbírálataival a Fotó című lapban évtizedekig segítette pályatársait.
1966-ban AFIAP címet nyert el, 1989-ben Szocialista Kultúráért kitüntető jelvényt kapott, elnyerte a Honvédelemért érdemkeresztet, 2009-ben MAOE Aranykazetta Életműdíjjal, 2011-ben a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díjával tüntették ki.
Tagja volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének (1960 óta), a MAOE-nak s jogelődjének (1982 óta). Műveit a Magyar Fotográfiai Múzeumban, a Hadtörténeti Múzeumban és az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik.

Sz.K.


Cimkék:

nagy lajos





Hozzászólások

Nincs hozzászólás