tipa


A Digitális Fotó Magazin a
TIPA magyarországi tagja.
www.tipa.com

keresés

BEJELENTKEZÉS

Felhasználó név:
Jelszó:

Hirdetés

FACEBOOK


Az Apollo-program fotói

Létrehozva: 2015.06.02  07:32   
mail
nyomtatás
betuméret növelés
betuméret csökkentés
Az Apollo-program során a nagyformátumú, akár 1,2 méteres képet adó panorámakamerák mellett középformátumú Hasselbladokat és 35 mm-es Nikonokat is használtak. A cikkből kiderül, hogy miért is volt nehéz a holdon fotózni és hogy mi a helyzet ma az eredeti felvételekkel.
1957 októberében az elsőként Föld körüli pályára állított műhold, a Szputnyik-1, majd 1961-ben a Vosztok-1 fedélzetén végzett első, emberes űrrepülés egyértelmű szovjet fölényt jelzett az űrkutatásban. Az amerikaiaknak egyetlen lehetőségük volt technológiai fölényük és persze megtépázott büszkeségük visszaszerzésére, az, ha elsőként érnek a Holdra. Kennedy elnök 1961-ben hirdette meg az Apollo-programot. Kijelentette, hogy az évtized végéig embert juttatnak a Holdra, és - ami a dolog nehezebbik részét illeti - biztonságban vissza is hozzák őt a földre.
Az első küldetés (Apollo-1, 1967) még az előkészületek közben tragédiába fordult, ugyanis egy gyakorlat közben, még az indítópadon bent égett a három űrhajós a kabinban. A baleset, illetve a biztonság növelését célzó módosítások és átalakítások miatt csaknem másfél évet késett a program első, emberes repülése (Apollo-7, 1968). A folyamatos munka, az eszközök és eljárások lépésről lépésre történő kipróbálása és gyakorlása 1969 nyarára meghozta a már nagyon várt eredményét, az Apollo-11 legénysége leszállhatott a Holdra. A sikeres landolást még további öt Holdrepülés követte, amelyek alkalmával az asztronauták egyre hosszabb és hosszabb időt töltöttek holdsétákkal és kutatással, valamint egyre több és több kőzetet gyűjtöttek be. Ezeknél a misszióknál a leszállás puszta ténye mellett már a lehető legtöbb tudományos eredmény elérése volt a cél, így egyre több felszerelést (például távolabbi kutatási területek felkeresésére épített holdautót is) vittek magukkal. A sikeres leszállások közé ékelődött az Apollo-13 repülése, amely során egy robbanás következtében nem csak a leszállás hiúsult meg, de kétségessé vált az is, hogy a három űrhajós egyáltalán vissza tud-e térni a földre. A drámai repülést az Apollo 13 című film is feldolgozta, amelyet a téma iránt érdeklődők számára feltétlenül ajánlok megtekintésre! Az eredetileg tervezett húsz misszióból költségcsökkentési okok miatt csak tizenhét jöhetett létre, így 1972-ben az Apollo-17 legénysége járt utolsóként a Holdon. A küldetések során egyre több és több fénykép készült, amelyek máig érdekes és értékes dokumentumoknak számítanak.

Az Apollo-17 felszereléséhez tartozó kamerák. Balra az űrhajó belsejében használt kamera a 80 mm-es objektívvel, mellette a 250 mm-es Sonnar objektív. A doboz a kábellel egy intervalométer, amely meghatározott időközönként képes automatikusan elexponálni a fényképezőgépet. Jobboldalt két holdfelszíni kamera látható, az egyik a 60 mm-es, a másik az 500 mm-es objektívvel.

Miért pont a Hasselblad?
Úgy tudjuk, hogy az USA első, emberes űrrepülési programjának derekán, 1962 októberében a Mercury-8 fedélzetén utazott először Hasselblad gép. Walter Schirra űrhajós a legenda szerint betért Houstonban egy fotós szaküzletbe, és vásárolt egy szériagyártású Hasselblad 500C fényképezőgépet egy 80/2,8-as objektívvel, amelyen mindössze annyi átalakítást eszközöltek, hogy letépték a bőrborítást, és a csillogó részeket feketére festették, hogy megelőzzék az űrhajó ablakában való tükröződést. A teljesen szériagyártású szerkezettel rendelkező fényképezőgép a súlytalanság állapotában, sőt a földre való visszatérés után is tökéletesen működött. A Schirra által készített, igen kitűnő felvételek döbbentették rá a NASA szakértőit, hogy az eddiginél nagyobb hangsúlyt kellene fordítani az űrutazások fényképes dokumentálására, így számos más lépés mellett felvették a kapcsolatot a svéd gyártóval, amely ettől kezdve fejleszt és gyárt fényképezőgépeket a NASA megrendelésére. Az első űrsétát (Gemini-4, 1965) is egy Hasselblad örökítette meg. 1966-ban már az SWC változat utazott a Gemini-9 fedélzetén, egy 4,5/35 mm-es nagylátószögű Biogon objektív társaságában. A Hasselblad 500 EL űrváltozatát az Apollo-8 fedélzetén (holdkerülés) használták először.


A Hasselblad 500 EL Data, a holdséták alkalmával használt fényképezőgép a 60 mm-es objetkívvel.

Az űrhajósok kamerái
Az Apollo űrhajókban az általános fotós feladatokra két speciális Hasselblad EL 500 fényképezőgép volt rendszeresítve 80, 105, 250 és 500 mm-es gyújtótávolságú objektívekkel. (A 105 mm-es objektív speciális UV-áteresztő kivitelű volt.) A leszállások alkalmával az egyik gép a Hold körüli pályán maradó parancsnoki modulban maradt, a másikat a holdkomppal levitték a felszínre. (Ezeket a kamerákat csak az űrhajó, illetve a holdkomp belsejében használták.) A gépekről a tömeg minimalizálása miatt minden felesleges részt eltávolítottak. Nem volt keresőjük, így feleslegessé vált a tükör és a mattüveg is. Mivel központi záras objektíveket használtak, a redőnyzárat is eltávolították. A fényképezőgépekhez csak olyan anyagokat használhattak fel, amelyek átmentek a NASA minősítésén, amely többek között az Apollo-1 tragikus tűzesete után sokkal szigorúbbá vált. Az űrhajósok ezekkel dokumentálták a manővereket, fotózták az űrhajó ablakaiból a Holdat és a Földet, illetve az 500 mm-es objektív segítségével részletes képeket készítettek a későbbi missziók számára kiszemelt leszállási helyszínekről. Az 500 mm-es objektívvel számos sztereofelvételt is készítettek, olyan módon, hogy a két felvételt kis időeltéréssel exponálták, így a képpár bázistávolságát az űrhajó által a Hold körüli pályán megtett út adta. Az említett objektívek „szériaközeli" típusok voltak, viszont a 100 mm-es f/3,5 fényerejű Planar objektív egyedi kivitelezésű volt. Mivel kizárólag a Hold körüli pályáról való fotózáshoz fejlesztették - fixen végtelenre állítva készült.


Az Apollo-8 fedélzetéről készült először fénykép földkeltéről. Ez a küldetés volt az első, amelynek során megkerülték a Holdat. A fekete-fehér felvétel (felül) az E jelű filmmagazinba fűzött fekete-fehér filmre készült, ugyanis ez volt éppen a gépen. Amire Anders és Lovell űrhajósok megkeresték és a gépre illesztették a színes filmet tartalmazó B jelű filmmagazint, a Föld már messzebb járt a horizonttól. Mégis a színes felvétel vált világhírűvé (alul). Nem véletlen a fotó tájolása sem. Bár a világsajtóban alul lévő horizonttal jelent meg a kép, a Hold körüli pályán lévő űrhajó ablakából eredetileg az itt látható orientációval készült el.


A holdkamera
Az űrhajóból való fotózás céljára mindig matt fekete burkolatú gépeket használtak, hogy megelőzzék az ablakokban való tükröződést, a Hold felszínére szánt példányokat azonban ezüstszínűre festették, hogy az égető napsütésben minél kevésbé melegedjenek fel.
A holdkamera (Hasselblad 500 EL Data) alapját a korábbi repülések során használt fényképezőgép képezte. A müncheni Compur gyárban speciálisan a holdi körülményeknek megfelelő központi zárakat készítettek. A szerkezet kenőanyagait módosították, ugyanis a hagyományos kenőanyagok felforrhattak, elpárologhattak, majd például a lencsefelületekre is lerakódhattak volna. (A holdi napsütésben körülbelül 140 fokra is felmelegedhettek a tárgyak.) A Hold felszínére a Zeiss külön objektívet tervezett. A 60 mm gyújtótávolságú f/4,5 fényerejű Biogonnal szemben a NASA igen szigorú elvárásokat támasztott. A lehető legnagyobb látószögű objektívet szerették volna, a lehető legkisebb torzítási értékek mellett. Még a torzítás szimmetrikusságára is szigorú paramétereket adtak meg. Ennek oka, hogy a felvételeknek alkalmasaknak kellett lenniük arra, hogy rajtuk méréseket végezzenek, tárgyak távolságát és méretét állapítsák meg, igen nagy pontossággal. Szintén a képeken való pontos mérés miatt került egy pluszalkatrész a holdkamerák belsejébe. A film előtt egy mindkét oldalán tükröződésmentesített üveglap helyezkedett el, amelyen egy 1x1 centis vonalháló sarokpontjainak megfelelően keresztek voltak. Így a keresztek minden felvételre rákerültek, és a mérések referenciapontjaiként szolgáltak. (A keresztek elhelyezési pontossága 0,005 mm volt!) A „resau plate" nevű precíziós üveglapokat az objektívekhez hasonlóan a Zeiss gyártotta le. A holdkamerákat a fotókon tervezett későbbi mérések pontosságának érdekében egyenként kalibrálták, ugyanis az objektív-resau plate-filmsík rendszernek mikrométeres pontossággal kellett egymáshoz képest elhelyezkednie.
A motoros filmtovábbítású fényképezőgépen egyéb módosításokat is el kellett végezni, például különös gondot fordítottak a filmtovábbításból eredő sztatikus feltöltődés levezetésére.


Az Apollo-12 űrhajósa, Alan Bean pormintát gyűjt. A sisakrostélyon tükröződő Pete Conrad a mellkasára rögzített fényképezőgéppel készítette a felvételt.

Filmek és fotók
A filmeket természetesen a Kodak szállította a NASA számára. A 70 mm szélességű, perforált, vékony hordozójú filmekből 160, illetve 200 felvételnyit töltöttek a filmmagazinokba. (A vastagabb anyagú színes filmből kevesebb fért el, mint a fekete-fehérből.) A kitűnő felbontóképességű légifotó- és általános felhasználású fekete-fehér filmek, valamint a kétféle színes Ektachrome dia mellett a fent említett UV-áteresztő, 105 mm-es objektív segítségével speciális UV-tartományra érzékenyített nyersanyagra is dolgoztak. A kazettákat még a földön töltötték be, minden utazáshoz több színes és fekete-fehér filmmel töltött magazin állt rendelkezésre. Minden tekercs elejére néhány tesztfelvétel került, amelyek segítségével még a teljes anyag előhívása előtt el lehetett dönteni, hogy érte-e valami nem várt behatás a filmet, és ha igen, akkor a helyes eredmény érdekében hogyan kell módosítani a kidolgozási folyamatokat. Az űrhajósok egy kis háromlábú eszközt is magukkal vittek, amely szín- és tónusreferenciaként szolgált a holdbéli színek pontos meghatározásához, valamint mutatta a függőleges irányt, és méretreferenciaként is szolgált a későbbi mérésekhez.
A Hold felszínén - az említett 60 mm-es objektív mellett - a későbbi küldetések során már a távolabbi geológiai képződmények fotózásához egy szintén ezüst burkolatú 500 mm-est is használtak.
Az első holdra szállás során az űrhajósoknak percekre lebontott programot kellett végrehajtaniuk, több kép elkészítésére utasítást kaptak, de egyébiránt azzal indították útnak őket, hogy mindent fényképezzenek le, amit érdekesnek találnak. A fogantyúval és elsütő billentyűvel ellátott kamera az űrruhájukhoz volt rögzítve (hogy mindkét kezük szabadon maradhasson), így a felvételek megkomponálását a teljes felsőtestük mozgatásával végezték. Mivel a kamerák nem rendelkeztek keresővel, a képek nagy része kicsit dől, és gyakoriak a levágott motívumok is. Ezeket azonban nem rójuk fel hibaként a fotósoknak...
A holdkamerákról szóló legenda, amely szerint a Hasselbladokat az űrhajósok a Holdon hagyták, igaz. A hat leszállás során összesen tizenhárom (más források szerint tizenkettő) kamerát, több objektívet (és persze rengeteg más felszerelést) hagytak hátra, ugyanis a visszatérésnél minden deka számított, és meg kell hogy valljuk, a tudomány számára néhány kilogramm holdkőzet sokkal többet ért, mint ugyanennyi kilogrammnyi használt Hasselblad. Csak az értékes fotókat tartalmazó filmmagazinok tértek vissza.



Az Apollo-17 által a Holdra szállított jármű, amellyel az űrhajósok akár kilométerekre is eltávolodhattak a leszállási helytől.

Nikon az űrben
Az Apollo-repülések során felmerült az igény egy kisebb és könnyebben hsználható fényképezőgép iránt. A holdfelszíni fotózás persze megmaradt a speciális Hasselbladok privilégiumának, de az űrhajóból való felvételkészítésre az Apollo-15, 16 és 17 misszióknál már egy Nikon gépet is használtak. A gép alapját egy Photomic FTn képezte (ez a gép a Nikon F egyik altípusa), amelyet a NASA követelményeinek megfelelően alakítottak át. A fekete festés és az objektív megnagyobbított és állítókarokkal ellátott élességállító gyűrűje mellett számos anyagot (például ragasztó- és kenőanyagok) kellett másra cserélni, továbbá fel kellett készíteni a gépet a NASA által alkalmazott vékonyabb hordozójú film fogadására. Nagyobb lett a felhúzó és a visszacsévélő kar, és a képszámláló ablaka mögé is méretesebb számozás került. Az objektív egy f/1,2 fényerejű 55 mm-es típus volt. A nagy fényerő lehetőséget adott sötétebb témák (például a Hold Föld által megvilágított részének) fotózására is.
Az űrkamera fejlesztése az utolsó Apollo-repülések alatt is folyamatos volt, az azt követő Skylab-program során már alapfelszerelésként utaztak a Nikon kamerák a világűrbe. A NASA azóta is használ filmes és digitális Nikon gépeket, amelyek a Nemzetközi Űrállomás állandó felszereléséhez tartoznak.


A színek és méretek pontos meghatározásához a felszínre helyezhető szín- és szürkeskálát használtak.

A térképező kamerák
Az első sikeres leszállást (Apollo-11) követő utazások alkalmával egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a tudományos eredményekre, így az utolsó három missziót (Apollo-15, 16, 17) már speciális, térképezési és mérési célú kamerákkal is felszerelték. (Eleinte erre a feladatra és a kiszemelt landolási helyek fotózására is a Hasselbladokat használták.) Az új kamerákat a Hold körüli pályán maradó parancsnoki egységbe építették be, hogy az égitest felszínéről minél pontosabb felvételeket nyerhessenek. A legfontosabb ilyen jellegű műszer a térképező kamera (Mapping camera, Metric camera) volt, amely a hagyományos légifotós fényképezőgépek felépítését követve 127 mm (5 col) széles fekete-fehér filmre készített felvételeket, 76 mm-es, f/4,5 fényerejű objektívje segítségével. (Egy felvétel nagyjából 167x167 km-es területet ábrázolt.) A 460 m hosszú filmtekercsre 3600 kép fért el. Az expozíció helyességéről automatika gondoskodott, amely 1/15 és 1/240 s között állította az expozíciós időt. A térképezési célú felvételek azonban csak akkor adnak földrajzilag hiteles adatokat, ha pontosan ismerjük a fényképezőgép helyzetét. A felszíntől mért távolságot egy lézeres magasságmérő figyelte, a parancsnoki modul helyzetét földi rádióállomások mérésével állapították meg. Szükség volt azonban egy pontosabb helyzetmeghatározásra is, amelyet egy másik fényképezőgép (Stellar camera) segítségével oldottak meg. A 127 mm széles filmmel a kamerában párhuzamosan futott egy 35 mm széles filmcsík is, amelyre egy oldalirányba néző objektív a térképező kamera minden egyes felvételével szinkronban a csillagos égbolt egy részét fényképezte le. Így a 35 mm-es film által rögzített csillagok és azok állása a teljes egység igen pontos helyzetmeghatározását tették lehetővé. Mindkét filmcsíkra, minden egyes felvétel mellé adatokat exponáltak. A fotók mellett négy sorban elhelyezkedő kis pöttyök BCD kódolás segítségével tartalmazták többek között az időadatokat, a magasságot és az expozíciós időt.
A parancsnoki modul másik beépített kamerája szintén 127 mm széles filmre dolgozott, de ez a Hold körülbelül 340x22 km-es területeiről készített panoráma formátumú képeket, illetve sztereoképpárokat. A 610 mm-es gyújtótávolságú objektív által alkotott kép egy forgó rés segítségével került a filmre. A körülbelül két másodpercig tartó felvétel közben maga a film is mozgott a hengeres felületen. Egyetlen expozíció 1,2 méteres filmcsíkot eredményezett. A kamera filmkazettája körülbelül 2,5 kilométernyi filmet fogadott be, amelyre 1600 felvétel készülhetett. A térképező és a panorámakamerák felvételeiből később több különböző léptékű és célú térkép készült.



Az Apollo-program eredeti felvételeit tartalmazó kazetták a Johnson Űrközpontban

A képek szkennelése
Az Apollo-program során készült több tízezer felvétel különösen nagy történeti jelentőséggel bír, így biztonsági okokból az eredeti filmek nem, csak a kópiák, illetve az alacsony felbontású, szkennelt változatok férhetőek hozzá a kutatók számára. (Nagy felbontásban csak néhány felvétel került digitalizálásra.) A másolatok minősége igen változó, gyakran már a kópiák kópiáit használják. A Johnson Space Center és az Arizonai Egyetem ezért programot hirdetett, amelynek keretében a lehető legnagyobb felbontásban beszkennelik, és az interneten kereshetővé és letölthetővé teszik az Apollo-program során készült összes felvételt. A filmeket jelenleg -18 fokra fagyasztva, légmentesen zárt fémkazettákban tárolják a Johnson Űrközpontban. Első lépésként 24 óra alatt +13 fokra melegítik, majd újabb 24 órás, szobahőmérsékletre való melegítés után bontják fel a kazettákat.
A szkenner egy módosított Leica DSW700 típus, amely kivételesen nagy geometriai hűséget nyújt. Maximálisan 5080 dpi felbontásra képes, és 14 bites A/D átalakítóval rendelkezik, hogy a különösen kontrasztos holdbeli világítási körülmények között készített felvételekből a lehető legtöbb információt nyerje ki. Az 1961-ben meghirdetett holdprogram tizenegy, emberes űrrepülése során összesen 620 kisfilmes felvétel, 20 000 rollfilmes és nagyjából 15 000 nagy formátumú fotó készült, amelyek ma is jelentős történeti és tudományos értékkel bírnak.







Hozzászólások

Nincs hozzászólás