tipa


A Digitális Fotó Magazin a
TIPA magyarországi tagja.
www.tipa.com

keresés

BEJELENTKEZÉS

Felhasználó név:
Jelszó:

Hirdetés

FACEBOOK


A fotóipar legnagyobb melléfogásai

Létrehozva: 2014.03.19  10:00   
Szerző: Szita Péter
mail
nyomtatás
betuméret növelés
betuméret csökkentés
Flopilemezes fényképezőgép, külön megvásárolható időautomata mód, APS film és Power Zoom. Összegyűjtöttük a fotóipar legnagyobb melléfogásait és félrecsúszott fejlesztéseit.
Minden gyártó történetében van legalább egy olyan termék vagy megoldás, amely kifejlesztésekor kitűnő ötletnek tűnt, utóbb mégis használhatatlannak vagy tévedésnek bizonyult. Némelyiken ma már csak mosolyogunk, de van olyan is, amely bár műszakilag remek megoldásnak tűnt, a piaci környezet vagy a technika fejlődése nem tette lehetővé elterjedését. Esetleg csak túl hamar járt el felette az idő. Bemutatunk néhányat.

Programkártyák tükörreflexeshezAz 1980-as évek közepére a legtöbb gyártó kirukkolt autofókuszos, motoros filmtovábbítással felszerelt modelljeivel, amelyeken a hagyományos manuális expozícióvezérlés mellett már megjelentek az idő-, rekesz- és programautomata módok. Program módban a gépek maguk állították a záridőt és a rekesznyílást. Pluszlehetőségek azonban nem voltak. A Minoltának az elsők között jutott eszébe, hogy fényképezőgépeit új üzemmódokkal szerelje fel, amelyek például portréfotózáshoz, tájképhez, sporthoz, makróhoz optimalizálják a felvételi beállításokat, kedvezve ezzel a kevésbé hozzáértő fotósoknak. A nagy ötlet abban állt, hogy ezeket az üzemmódokat egy-egy külön megvásárolható programkártyán hozták forgalomba, amelyeket be lehetett illeszteni a fényképezőgépbe. Ha megvettük a „portré" kártyát, akkor gépünk képes volt portré módban fotózni, ha „sport" kártyát tettünk be, a gép a gyors mozgásokhoz igazította a felvételi paramétereket. Jöttek aztán a különféle kreatív kártyák, újabb lehetőségekkel, például multiexpozíció, expozíciósorozat, elhúzott hátteres fényképezés, lágy kép készítése két egymásra exponált fotó segítségével stb. Volt olyan kártya is, amely eltárolta az egyes felvételek expozíciós adatait. Ezeket a fényképezőgép információs kijelzőjén lehetett előhívni, akár fotózás közben is, akár a tekercs elfényképezése után, otthon. A minden újdonságra vevő fotósok kezdetben meg is vásárolták a pluszkártyákat, de néhány év múlva már megjelentek azok a fényképezőgépek, amelyek egyrészt beépített motívumprogramokkal rendelkeztek, másrészt ezeket az extra funkciókat egy jobb tükörreflexessel mindenféle bővítés nélkül, némi fotós ismeret birtokában is meg lehetett oldani. A kártyás rendszer először a Dynax 7000i fényképezőgépnél jelent meg (1988). Összesen hat kártyás modellt és nagyjából 25 különféle kártyát hoztak forgalomba, de az 1990-es évek közepére már elvetették a fejlesztők ezt a megoldást. A cserélgethető programkártyák így megmaradtak a korszak egyik érdekes vadhajtásának.

Photo CDAz 1990-es évek elején már a legtöbb munkahelyen számítógépeket használtak, szárnyait bontogatta a DTP, azaz a számítógépes kiadványszerkesztés. A szövegoldalak és számsorok mellett a számítógép képernyőin megjelentek a grafikák és fotók. Még mindenki filmre fotózott, de egyre többször volt szükség a képek digitalizálására és digitális formátumban való tárolására. A fotós ipar koronázatlan királya, a Kodak, úgy döntött, hogy szabványosítja a fotók digitalizálását és tárolását, létrehozva a Photo CD formátumot. Először 1992-ben kerültek piacra a szolgáltatók számára készített, CD-íróval egybeépített szkennerek, és a felhasználók számára fejlesztett lejátszók. A fényképek hatféle felbontásban kerülhettek a lemezre, a 128x192 pixelestől a 4096x6144 pixelesig. Az eredeti elképzelés szerint a szolgáltatók beszkennelik az előhívott filmet, a fogyasztók pedig a hagyományos CD-lejátszókhoz hasonló Photo CD-lejátszókkal tévékészüléken nézhetik meg a fotókat, illetve utánrendelés esetén a jóval könnyebben kezelhető CD-ről készíttetnek új papírkópiákat. Természetesen, ha szükség volt rá, a képeket számítógépbe is betölthették. A legnagyobb felbontású képekből egy lemez 25 darabot volt képes tárolni (a maximális mellett a képet az összes alacsonyabb felbontásban is lemezre írták). 1992-ben a legnagyobb létező merevlemez mindössze néhány GB-os volt, amelyre maximum néhány száz fénykép fért volna el, így elvileg lett volna létjogosultsága a Kodak megoldásának. Ám megszületett a digitális képtárolást forradalmasító JPEG-képformátum, amely igaz, némi adatveszteség árán, de minden addiginál hatékonyabban volt képes tömöríteni a fotókat. Az új formátum segítségével hirtelen több ezer fotó fért már el egy egyszerű, írható CD-n, miközben az emberek többségének nem is volt szüksége digitális fotókra, nem akarta tévéképernyőn nézegetni képeit. A drága lejátszókat nem nagyon vásárolták, és a felhasználók sem fizették meg a szkennelés pluszdíját. A Photo CD lassan okafogyottá vált, mára el is tűnt az informatika és a fotóipar süllyesztőjében.

Különböző filmformátumok

A második világháború vége óta egyeduralkodó 35 mm széles (Leica) filmet a nagy gyártók számos alkalommal szerették volna lecserélni valami másra. Elsősorban az amatőrök számára szerettek volna egyszerűbben kezelhető fényképezőgépeket és filmeket létrehozni. Általában a megszokott 24x35 mm-esnél kisebb filmkockákat választottak, ami bár jóval alacsonyabb felbontást nyújt, de az amatőrök tenyérnyi papírképeihez megfelel. Az egyik első jelentős próbálkozás a Kodak 126-os jelzésű formátuma volt. Ez szintén 35 mm széles filmcsíkon alapult, amelyre a hozzá való fényképezőgépek 28x28 mm-es négyzet alakú fotókat készítettek. A film zárt kazettában foglalt helyet, amelyet csak be kellett helyezni a fényképezőgépbe, nem kellett a befűzéssel bajlódni. Az 1963-ban bevezetett formátum elsősorban Amerikában tett szert nagyobb népszerűségre, de így sem sikerült kiszorítania a 35 mm-es filmet. A 126-osnál sokkal jobban elterjedt, hazánkban is népszerű volt, az 1972-ben szintén a Kodak által megjelentetett 110-es „pocket" formátum. A zárt kazettába töltött 16 mm széles filmcsíkra a fényképezőgépek 13x17 mm-es képet készítettek. A kis filmméret vitathatatlan előnye, hogy az addigiaknál jóval kisebb fényképezőgépet lehetett hozzájuk fejleszteni. Ezt a gyártók ki is használták, sőt a Pentax odáig merészkedett, hogy a 110-es formátumhoz kicsi tükörreflexes fényképezőgépet, hozzá kicsi objektíveket, motoros felhúzót, gyakorlatilag egy komplett rendszert fejlesztett ki. Az apró tükörreflexesek azon kívül, hogy az egész fotós ipar legkülönlegesebb termékei közé tartoznak, nem sok vizet zavartak, ugyanis a kis filmméret nem volt alkalmas igazán jó minőségű fotók készítésére, így hamar kiderült, hogy nincs értelme a szinte használhatatlanul kicsi gépeknek.
A legérdekesebb filmformátum alighanem a szintén a Kodak nevéhez fűződő, 1982-ben bejelentett Disc film. A zárt műanyag kazettába helyezett, kör alakú tárcsára 15 darab 8x11 mm-es képecskét lehetett készíteni. A tárcsa minden exponálás után elfordult, hogy a fényzáró kazetta apró, zárható nyílásán újabb felvétel készülhessen rá. A kazettát egyszerűen lehetett kezelni, nem kellett foglalkozni visszatekeréssel. Az eljárás különlegesen kisméretű és lapos fényképezőgépek készítésére nyújtott lehetőséget, de a képminőség elmaradt a várttól, így ez a formátum sem lett sikeres.

APS
A filmes korszak utolsó éveiben a vezető film- és kameragyártók megpróbálták újra vonzóvá tenni az amatőrök számára a filmes fotózást, mielőtt azt teljesen elsöpri a digitális technika. A Kodak, a Fujifilm, a Minolta, a Nikon, a Canon és más fotós cégek 1996-ban új filmformátumot jelentettek be, Advanced Photo System néven. Újdonság volt, hogy a felhasználónak nem kellett vesződnie a film be- és kifűzésével, az APS fényképezőgép ezeket a feladatokat maga végezte el. A filmtekercsre a fényképezőgép optikai vagy mágneses úton pluszinformációkat írhatott fel, amelyek segítették a kidolgozást végző laborgépeket a megfelelő nagyítások elkészítésében. Az egyszerű kezelés mellett az APS-rendszer legfőbb újdonsága a háromféle képformátum volt. A felvétel elkészítése előtt a fotós választhatott, hogy 16:9 (APS-H, szélesvásznú), 3:2 (APS-C, klasszikus) vagy 3:1 (APS-P, panoráma) oldalarányú képet kíván-e készíteni. A fényképezőgép feljegyezte választását a filmkockához, a labor ennek megfelelően dolgozta ki a fotót a kívánt méretű fotópapírra. Az APS-rendszerhez teljesen új fényképezőgépeket fejlesztettek ki, a fémborítású ultrakompaktoktól kezdve a tükörreflexesekig. Ez utóbbiakhoz az eltérő filmméret miatt a gyártók külön objektíveket is készítettek. A felhasználóknak tehát új fényképezőgépet, a laborosoknak új berendezést kellett (volna) vásárolniuk. Az amatőr filmes fotózás újraforradalmasítása két ok miatt bukott el. Egyrészt nem sokan kívánták lecserélni tökéletesen működő 35 mm-es kamerájukat a kisebb filmméretű, tehát elvileg gyengébb képminőséget nyújtó APS kamerákra, mindössze néhány kényelmi szolgáltatás miatt, másrészt az 1990-es évek vége már a digitális fotózás jegyében telt, az emberek sokkal inkább digitális fényképezőgépet, mint felturbózott filmest szerettek volna vásárolni. A 35 mm-es film ma is él, az APS viszont, ahogy jött, el is tűnt, a hozzá való fényképezőgépek leginkább gyűjteményekben pihennek. Ma egyetlen dolog emlékeztet csak a kevéssé sikeres szabványra, mégpedig a digitális fényképezőgépek szenzormérete. A fényképezőgép-gyártók ugyanis az APS-C filmkockáéhoz hasonló méretűre készítették számos képérzékelőjüket, ugyanis a teljes kisfilmes képkockáénak megfelelő szenzormérettel annak idején számos gyártási probléma merült fel. Az APS-C viszont ideális méretnek tűnt, nem is beszélve arról, hogy bizonyos meglévő fejlesztéseket fel is lehetett használni a digitális gépekhez. Így az amatőr és félprofesszionális tükörreflexesek körében kváziszabvánnyá vált az APS-C képméretű érzékelő.

Szemvezérelt AFA Canon egy merőben új és futurisztikus megoldással állt elő EOS 5 nevű filmes fényképezőgépében. Az 1992-es Photokinán bejelentett gépben akkoriban különlegességnek számító ötpontos élességállítási rendszer dolgozott, de az igazi meglepetést az AF-mezők közti váltás mikéntje okozta. A fényképezőgép ugyanis egy apró infravörös érzékelő segítségével figyelte a keresőt kémlelő fotós szemét, és mindig azt az AF-mezőt aktiválta, amelyikre a fotós nézett. A fotósok csodálták az új modellt, és úgy tekingettek a keresőbe, mintha egy science fiction filmben volnának. A pionír modellt továbbiak követték, például az amatőröknek szánt három fókuszmezős EOS 50E, vagy a szintén különlegességnek számító 45 mezős EOS 3. A megoldás azonban nem volt tökéletes. Használat előtt a rendszert a fotós szeméhez kellett kalibrálni, és eleinte gondok voltak a függőleges géptartással való fotózással is. A fotósok szeme komponálás közben a keresőben bejárja a képmezőt, meg-megáll bizonyos képelemeken, és nem biztos, hogy éppen ott, ahova az élességet kell állítani. Az egyre több szemvezérelt fókuszmező így inkább útban volt, mintsem hogy segítette volna a fotózást. A fókuszmezők sokasodásával megjelentek az egyre okosabb automata mezőválasztási algoritmusok és a fotós által választható mezőkezelési módok, amelyek tökéletesen megoldották a feladatot, nem volt többé szükség a varázslatra. Az egykoron csodált szemvezérelt rendszer így, ahogy jött, el is tűnt a Canon tükörreflexesekből, a digitális modellekben már hiába is keresnénk. Bár a márka rajongói nagyon szeretnék viszontlátni a megoldást a mai digitális vázakban, de erre kevés az esély.

Power FocusAz 1980-as évek végén járunk, amikor a mérnökök szinte mindent automatizálni akartak a fényképezőgépeken. A tükörreflexesekkel fotózó amatőröknek addig fényt kellett mérniük, rekeszt és expozíciós időt, valamint élességet kellett állítaniuk minden egyes felvétel előtt. Az új cél az volt, hogy a tükörreflexesek által nyújtott jó képminőséget és variálhatóságot az egyszerű használattal ötvözzék. Ez a törekvés vezetett oda, hogy a legtöbb neves fényképezőgép-gyártó termékpalettáján olyan tükörreflexesek is megjelentek, amelyeken csak automata üzemmódok voltak, mellőzve minden kézi beállítási lehetőséget. Az Olympus mérnökei odáig jutottak, hogy automatikus élességállítású fényképezőgépeikhez olyan objektíveket terveztek, amelyeken nem volt élességállító gyűrű, csak belül egy motor, amelyet a fényképezőgép vezérelt. Minek is, mondták, hiszen az automatika tökéletesen megoldja az élesség beállítását. 1986-ban megjelent az autofókuszos OM-77, de a cég egy olcsóbb, manuális élességállítású modellt is a piacra dobott 1988-ban. Az élességállító gyűrű nélküli objektív és az OM-88 névre hallgató manuálfókuszos kamera ellentmondását úgy oldották föl, hogy a fényképezőgépre kis forgatható tárcsát építettek, amely forgatásának hatására az objektívbe épített elektromotor állította az élességet. Használata nagyságrendekkel kényelmetlenebb volt, mint bármilyen hagyományos megoldás. Idővel persze kiderült, hogy mégis szükség van az élességállító gyűrűre az objektíveken, így a kézi, de mégis motoros megoldást szerencsére hamar nyugdíjazták. Hasonlóval ma éppen az Olympus, és a többi Mikro 4/3 szabványt követő cég termékei között találkozhatunk. Itt megtaláljuk az objektíven az élességállító gyűrűt, de az nem közvetlenül, hanem egy érzékelő és egy elektromotor segítségével állítja az objektíven az élességet (focus by wire). Ez a megoldás viszont korai elődjével szemben kitűnően működik.
Az OM-88-nak azonban nem csak a Power Focus volt az egyetlen furcsa jellemzője. A gép alaphelyzetben csak automatikus expozícióvezérléssel működött, de ha a fotós megvásárolta hozzá a fényképezőgép bal oldalára felszerelhető, Manual Adaptor névre hallgató, két apró tárcsát tartalmazó kiegészítőt, akkor manuális expozícióvezérléssel is lehetett vele fotózni.

Power Zoom

Az 1980-as évek végén a „hajtsunk meg minél több dolgot szervomotorral" versenyben a Pentax mérnökei is jeleskedtek, amikor úgy döntöttek, hogy a tükörreflexes gépekhez készített objektíveknek nemcsak az élességállítását (auto focus), hanem a zoomgyűrűjének a mozgatását is motorizálják. A Power Zoom családba tartozó objektíveknél a zoomgyűrű apró balra vagy jobbra való elfordításával lehetett aktiválni a motoros zoomolást, hasonlóan, mint egy kompakt vagy bridge fényképezőgép esetében. A motoros állítás sebessége az elfordítás mértékétől függött. Ez amellett, hogy nagyon jól nézett ki, pluszszolgáltatások megvalósítását is lehetővé tette. Például a kompatibilis gépvázakkal használva a váz kikapcsolásakor az objektív a legkisebb mechanikai méretére húzódott össze, hogy kényelmesebb legyen elrakni. Volt zoommemória, azaz egy előre rögzített gyújtótávolságot egyetlen gombnyomásra elő lehetett hívni, és minden addiginál könnyebben meg lehetett valósítani a zoomtrükköt, amelynél az exponálás közbeni zoomolás hozott létre egyedi képhatást. Az exponálás közben maga a fényképezőgép mozgatta a zoomot, így látványos és egyenletes zoomtrükkös fotók készülhettek. Érdekes, bár kevés gyakorlati haszonnal járó szolgáltatás volt a témakövetés mód. Ez esetben, ha a zoom segítségével beállítottuk egy téma méretét a keresőben, akkor a téma előre vagy hátra való elmozdulásakor a fényképezőgép a gyújtótávolság állításával megőrizte a téma látszólagos méretét a képmezőben. A távolságinformáció az AF-rendszer révén adott volt. Idővel kiderült, hogy a megoldásnak nagyon kevés gyakorlati haszna van, viszont sokba kerül, így a PZ jelzéssel ellátott vázakra és a Power Zoom objektívekre ma már csak különlegességként tekintünk. Napjainkban ez a megoldás is új életre kelt, mégpedig elsőként a Panasonic Mikro 4/3-os objektívjei között, itt azonban azért alkalmaztak motoros zoomolást, hogy minél kompaktabb méretűre építhessék az objektíveket.

Fotózás flopira és CD-re
Az elektronikus fényképezés hajnalán az egyik megoldandó kulcsprobléma az volt, hogy mire rögzítse a fényképezőgép a képeket. Még nem volt szó digitális technikáról, az analóg videotechnika eszköztárát felhasználva készültek az első, ún. állóképkamerák (Still Video Camera), amelyek egy videofilmkocka minőségével rögzítettek állóképeket. A Sony 1981-ben készítette el Mavica nevű fényképezőgépét, amely mágneslemezre rögzítette a fotókat, analóg módon. A lemezen 40 kép fért el. Az analóg elektronikus fényképezést hamar leváltotta a digitális, az egyébként szintén zsákutcának bizonyuló videolemezt a Sony megoldásában felváltotta a szabványos 3,5 colos, 1,44 MB-os számítógépes flopilemez. A Sony első digitális gépe 570x490 pixeles fotókat rögzített a fényképezőgépbe épített flopimeghajtóval a lemezre, amelyet bármelyik számítógéppel le lehetett olvasni. A flashmemóriák akkoriban még nagyon drágák és kis kapacitásúak voltak, és vonzó volt, hogy a fotók azonnal szabványos adathordozóra kerültek, így a Sony továbblépett, és elkészítette a közvetlenül CD lemezre rögzítő fényképezőgépeit is. A CD-Mavica-sorozatú kamerák kisméretű, 8 cm-es írható CD lemezre írták a fotókat, amelyeket bármelyik számítógép CD-olvasójában le lehetett olvasni. A 2001-ben debütáló megoldás azonban nem váltotta meg a világot, ugyanis fokozatosan egyre olcsóbbá váltak a flashmemórián alapuló tárolóeszközök, amelyek nem igényeltek sem mozgó alkatrészt, sem túl nagy helyet, így hamar kiszorították az összes többi megoldást.

Kereső és képernyő egybenEleinte elég drágák voltak a fényképezőgépek hátuljába építhető képernyők, ráadásul a bridge fényképezőgép-kategóriában külön hátoldali képernyő és külön elektronikus kereső, azaz egy újabb, kicsi képernyő használatára volt szükség. A Minolta egy huszárvágással úgy oldotta meg a dolgot, hogy egyetlen képernyőt épített fényképezőgépébe, amelyet egy mechanika a gép belsejében hátra tudott hajtani, hogy a képet szükség esetén a keresőbe vetítse, majd vissza, hogy hátoldali képernyőként működjék. A fényképezőgép kedvező ára miatt igen népszerű lett, az első Z1 nevű modellt több hasonló elvű fényképezőgép követte, de a fejlődés hamar átlépett ezen az öszvérmegoldáson.
A mozgatható képernyő ugyan kiküszöbölte a két LCD alkalmazását, a mechanikus szerkezet azonban számtalan hiba forrásává vált. A tömegtermeléssel és a technológiai fejlődéssel a képernyők ára is alacsonyabb lett, így a külön hátoldali LCD-t és külön a kereső számára beépített apró monitort tartalmazó bridge kamerák is elég olcsóak lehettek. A Z-sorozatú gépek működési elve így megmarad a fotóipar egy fejlődési szakaszát illusztráló különlegességnek.

A felsorolt műszaki megoldások korántsem csupán kudarcot vagy sikertelenséget jelentenek. A kifejlesztésükhöz szükséges mérnöki munka egészen biztosan hozzájárult sok más, sikeres találmány megalkotásához. Az is előfordult, hogy ugyanazokhoz a válaszokhoz néhány tíz évvel később egy másik cég fejlesztői egy másik probléma megoldása közben jutottak el, így téve sikeressé egy-egy eredetileg haszontalannak tűnő találmányt vagy elvet.







Hozzászólások

Nincs hozzászólás